III. fejezet - Ne hányj az undortól, drágaságom
Figyelmeztetés: nemi erőszakra utaló cselekedetek, és gusztustalanul folyó belsőségek vannak ebben a fejezetben!
Az Aurora haloványzöld fényt vetett a férfi sötét arcára, furcsa, mély színárnyalatot kreálva, mintha a másik hüllő lenne. Végül megszólalt.
- Mi nem vagyunk Bírák, így nem lehetünk benne biztosak, hogy száz százalékig ember.
- Habár ezt mondod – bökte oda Hosen eltúlzott vontatottsággal, karba tett kézzel. – A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje csak kétcsillagos.
A sötétbőrű férfi egy kis ideig ismét csendbe burkolózott, mielőtt újra megszólalt.
- Az átlagos időtartam, hogy a mutáció végbemenjen a 2-es Síkföldön, négy óra. Beleegyezem, amint letelt az a négy óra.
- Legyen – ment bele Hosen. – Ha még mindig nem mutálódott, mire összekaparjuk itt a zsákmányt, magunkkal visszük.
A sötétbőrű férfi végre bólintott. Aztán a három fickó egymásra pillantott, látszólag valamiféle egyezségre jutva.
- Én Vance vagyok. – A magas férfi amolyan bemutatkozásképp fordult An Zhe felé.
- Helló.
- Hosen. – Hosen volt az, aki kissé taszította őt.
Az utolsó, aki korábban „leniggáztak”, egy darabig még váratott magára, mielőtt odaköpte volna felé:
- Anthony.
An Zhe viszonozta az üdvözlést, majd hozzátette:
- Köszönöm.
- Nincs mit köszönni – felelt Vance egy mosollyal. – Mindannyian embertársak vagyunk. Ráadásul éppen elvesztettünk egy csapattagot, úgyhogy híján voltunk a segítő kezeknek.
Ezekkel a szavakkal a férfi odasétált a közeli szörnyeteg fejhez, és utasította a többieket.
- Amint végzünk a páncél betakarításával, azonnal elmegyünk. Mozogjatok. – Ahogy beszélt, Vance elővett egy pár kesztyűt és egy tőrt, és An Zhe-nek dobta. – Te menj, és vágd le a lábakat.
An Zhe elkapta a tárgyakat, engedelmesen felelt, majd nagyjából egy tucat lépéssel odébb sétált, aztán megállt a félbevágott szörnytest mellett, felhúzta a kesztyűt, és elkezdte kivizsgálni. Az ízeltlábú teste hatalmas volt, és a páncélja többnyire könnyedén leválasztható azokon a helyeken, ahol hosszú gerincrészek meg kinyúló dudorok meredtek elő. Lepillantott a szörny lábaira. Összesen hat darab volt – nyúlánk és hosszú, három szegletre osztott, és sűrűn fedte a fényes, fekete szőr.
A másik oldalon Vance és Anthony a szörny fejét vették kezelésbe. Eltávolították a páncélt, ezáltal hagyva az agynak és egyéb folyadékoknak, hogy távozzanak, aztán tisztára kaparták a belső részeket. Hosen a periférián őrködött.
Így An Zhe is elővette a tőrt, és figyelmesen a szörnyeteg lábának ízületébe dugta. Nagyjából öt perccel később letörte az egyiket, leválasztva a lábat a szörny toráról. Az leesett a földre, és ragadós, fehér, az agyhoz hasonló folyadék csepegett elő lassan a nyílásból, majd beszivárgott a sárga homokba.
Hallotta, hogy Hosen gúnyosan ezt mondja:
- Ne hányj az undortól, drágaságom.
An Zhe nem felelt, úgy döntött, csendesen folytatja a következő láb eltávolítását. Nemcsak, hogy nem érzett semmit a szörny iránt, még úgy is gondolta, hogy az Abyss állataihoz képest ez sokkal tisztább. Azonban úgy tűnt, Hosen nem engedi olyan könnyen szabadulni. Léptek hallatszottak mögötte, ahogy Hosen megközelítette, majd a jobb keze An Zhe vállára nehezedett, az ujjaival végigsimítva rajta.
- Hány éves vagy, édes?
An Zhe hallott valamiféle mohóságot a hangjában – affélét, amit az állatok hallatnak, ha élelmet szimatolnak. Azonban, a korlátozott tudása szerint, az emberek nem ették a saját fajtájukat.
- Tizenkilenc – felelte nyugodtan. An Ze ennyi volt ebben az évben. És mivel ő elfogyasztotta An Ze-t, így nyilván ő is tizenkilenc volt, vagy ilyesmi.
- De hát alig tűnsz tizenhétnek – mondta Hosen éles hangon, rekedtesen, a kuncogása eltompult a mellkasában. An Zhe összevonta a szemöldökét, nem volt biztos benne, hogyan feleljen.
Abban a pillanatban Vance hangja szűrődött hozzájuk.
- Hosen, összpontosíts a védelemre.
Hosen megvetően odamordult, aztán megszorította a vállát, mielőtt távozott.
An Zhe ismét ráeszmélt, hogy az emberek között vannak egyedenként eltérő személyiségek. Például, An Ze teljesen különbözött azoktól, akik elvették a spóráját, és Vance is más volt, mint Hosen. Hálás volt Vance-nak, hogy közbelépett.
Leszegte a fejét, és folytatta az ízületek szaggatását, szétszedve minden lábat három részletbe. Miután befejezte, rendszerezve egymásra tornyozta a szegmenseket. Ennek a dolognak a páncélja fémes fényű volt, és kemény, mint a kő, így ahogy egymásra tette őket, korcogó recsegést hallattak.
Mire mind a hat lábat levágta, Vance és Anthony szintén befejezték a fej szétszedését, és odajöttek az ő testrészéhez. Vance vetett egy pillantást a szépen felsorakoztatott lábakra a földön, és elmosolyodott.
- Milyen kis takaros vagy. – Aztán Hosenhez fordult. – Hozd a kocsit.
Anélkül, hogy bármit mondott volna, Hosen sarkon fordult, és elment. An Zhe megállt az egyik oldalon, és azt figyelte, ahogy Vance és Anthony elkezdtek dolgozni a szörnyeteg torán.
- Szükségük van a segítségemre? – kérdezte.
- Nem sűrűn jártál ki ide, nem igaz? – kérdezte Vance, miközben egy fekete, emberi alsólábszár-nagyságú, csipeszszerű eszközt tartott a kesztyűs kezében.
- … U-um… - felelt An Zhe.
- Akkor csak várj ott oldalt. – Vance letépte a páncéldarabot a tort és a testet összekötő csomópontról a fogóval. A darabok széle egyenetlen volt, éles, fekete gerincet formált ott, ahol találkozott a másik páncéldarabbal, és hidegszürkén csillogott. Aztán Vance ismét megszólalt. – Ennek a dolognak sok gerinctüskéje van. Könnyen beléd szúrhat, ha nincs elég tapasztalatod kezelni őket. A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje nem magas, de a fertőzés lehetősége így is jelen van.
An Zhe engedelmesen hátrébb húzódott, és figyelte őket, amint a tetem körül ügyködtek, és szétszedték azt bizonyos pontokon. Egymás után emelték fel a fekete páncéldarabkákat, és fehér testnedvek és belsőségek folytak mindenfelé a talajra. Ahogy nézte a műveletet, halk zúgást hallott meg. An Zhe jobbra fordulva egy négyszögletű, fekete páncélautót látott feléjük közeledni, mely úgy nézett ki, mint a rákfélék osztályába tartozó szörnyek – An Zhe eléggé hozzászokott a látványukhoz, a csapat, melynek korábban An Ze a tagja volt, ötöt is birtokolt ebből az autóból.
Az autó a közelben állt meg, és Hosen ugrott ki belőle. Mielőtt Vance akár a fejét is felemelte volna, megszólalt:
- Először segítesz felpakolni neki a cuccot az autóra.
An Zhe beleegyező hangot adott ki, felvette a páncéldarabkákat a földről, aztán óvatosan összekötözte őket, mielőtt Hosennek nyújtotta volna, aki a páncélautó rakterébe halmozta a csomagokat.
A robosztus szörnyeteg egészen összement, ahogy lassan megszabadították a külső rétegeitől, a páncéldarabkák száma pedig, amit An Zhe felvett, nőttön-nőtt. Aztán ahogy egy nagyobb halmot kötözött éppen össze, váratlanul megtorpant.
A keze alatt lévő, tüskés, fekete páncéldarabkán, az egyik tüske hegyén néhány folyadékcseppecske ült megdermedve, sötét és alig észrevehető, ha valaki nem nézte tüzetesen. Lepillantott a földön elterülő, nyálkás tócsákra, és megerősítette magában, hogy a szörnyeteg minden belső folyadéka fehér, sárga vagy áttetsző volt. Akkor mik lehettek ezek a cseppek? Aztán felidézte a csepegő vért, ami An Ze testéből is távozott, mielőtt meghalt.
An Zhe Vance-ra és Anthonyre nézett. Mindketten teljesen elmerültek a holttest darabokra szedésében, az arckifejezésük nyugodt, úgy tűnt, minden rendben van. Így aztán An Zhe csak egyet tehetett, úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Megint lehajtotta a fejét, és befejezte a páncéldarabok egymáshoz erősítését.
Hosszú idő múltán végre végeztek a tetem szétdarabolásával, és úgy tűnt, a három férfi végre meggyőződött róla, hogy An Zhe sem fog átalakulni hirtelen valamiféle gyilkos szörnyeteggé.
- Szálljatok be, visszamegyünk a bázisra. An Zhe, te is velünk jössz – közölte Vance.
Egyetlen páncélautó hét-nyolc ember számára tudott helyet biztosítani, és még pihenőhely is maradt benne. Három egyszerű rekeszre volt osztva, de mindegyik elég szűkösnek tűnt, alacsony mennyezettel, ezért az embereknek le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy előre sétálhassanak benne.
An Zhe kapta a legszélső helyet, a jobbjánál a kocsi ajtajával, és lefeküdt, fejét a párnaként használt hátizsákján nyugtatva. Anthony előre ment, hogy vezessen, Vance a szomszédságában helyezkedett el, Hosen pedig a legbelső rekeszt foglalta el magának.
Ahogy az ajtó becsapódott, minden elsötétült. Csak egy halovány fény remegett a kocsi apró ablaka felől, oldalról. Egy zökkenést követően az autó lassan elindult, az út pedig többnyire egyenletes volt, itt-ott kisebb rázkódásokkal. An Zhe tágra nyílt szemekkel meredt maga elé a sötétbe, úgy érezve magát, mintha egy utóhullámon lebegne. Az ár vitte őt előre, az Északi Bázis felé, a helyre, amelyről semmit nem tudott. Enyhe tehetetlenségbe és zavarodottságba burkolva várt csendesen a sötétben.
Amikor a kis ablakon beszökő fény fokozatosan felerősödött, a körülötte lévő dolgok is kissé jobban kivehetővé váltak. Az autó megállt, és An Zhe hallotta, ahogy Hosen felkelt, tett néhány lépést előre, kinyitotta a sofőr kabinjába vezető ajtót, majd belépett, hogy átvegye a stafétabotot Anthonytől. Anthony arra a helyre tért vissza, ahol korábban Hosen pihent. A lélegzete heves volt, a lépései súlyosak – az egész kocsi padlója rengett tőle. Nem sokkal ezután Vance megkérdezte, mi a gond, amire Anthony csak annyit felelt, hogy kissé elfáradt.
Egy ismételten hosszabb ideig tartó vezetés után most Vance-on volt a sor, hogy átvegye a vezetést Hosentől. An Zhe ösztönösen összehúzta magát. Tudta, hogy így most Hosen alszik majd a szomszédságában, Vance helyén, és ettől rosszul érezte magát.
De nem jött semmiféle hang a mellette lévő helyről, ami arra utalt volna, hogy bárki is lefeküdt.
An Zhe szeme tágra nyílt, kivárt.
A következő pillanatban susogó léptekkel közelítették meg, majd az illető egyszerűen rávetette magát An Zhe-re.
- Drágám… - Hosen elmélyítette a hangját, igencsak rekedtnek hallatszott. An Zhe combjai közé fúrta a lábait, egyik karjával a vállát fogva magához. An Zhe szinte reflexből küszködni kezdett egy kicsit, de az övénél jóval nagyobb erő nyomta le teljesen a kocsi padlójához. – Az az idióta Vance végre nincs itt… Tudom, mit csinálsz, több zsoldos csapattal voltam már, mint amit ő el tudna képzelni.
A küzdelem An Zhe nem kis energiáját emésztette fel, és halkan zihált.
- Kérem, ne tegye ezt…
- Mit ne tegyek? – vigyorgott Hosen. A sötétben ez a vigyor szinte rosszindulatúnak tetszett.
An Zhe nem felelt. Hosen felemelte a kezét, amivel lefogta An Zhe vállát, és elkezdte kioldani az övcsatját. Egy karjával is könnyedén, mégis erősen tudta lefogni An Zhe testét, és úgy tűnt, ez nagyon is a kedvére van. A vigyora kiszélesedett, a hangja pedig nyers és gúnyos volt.
- Drágám, mit tudsz tenni, mikor ilyen erőtlen vagy? Nem tudod, hogy kell vezetni, nem tudsz nehéz fegyvereket használni. Ha egy szörnyetegbe futsz, csak arra vagy képes, hogy várj a halálodra. Mi a fenéért hoztak volna ki a csapattársaid? Hogy nézelődj? – Ahogy beszélt, An Zhe nyakát megragadva hajolt hozzá közelebb. Borostás álla An Zhe nyakának oldalához nyomódott, és füst fanyar szaga szivárgott felőle. – Rengeteg ilyen kis kurvát láttam, mint te… de ez az első, hogy egy ennyire gyönyörűvel futottam össze. Melyik zsoldos csapat tagja voltál ezelőtt?
Ahogy An Zhe hevesen levegő után kapott, Hosen erősen leszorította őt, és végigfuttatta forró, nyálas nyelvét a bőrén. An Zhe elfordította a fejét, köhécselt a füstszagtól, és a jobbjával tovább tapogatózott a sötétben, míg meg nem találta a tőrt, amit Vance adott neki korábban.
Pontosan ebben a pillanatban, két rekesszel odábbról, ahol épp Anthony tartózkodott, hatalmas robaj hallatszott. Úgy tűnt, mintha valami erőteljesen a padlóra esett volna.
- Ne légy türelmetlen, nigga - nevetett hangosan Hosen. – Mindjárt a te köröd jön.
Úgy tűnt, a szavai süket fülekre találtak, mert lépések közelítettek hozzájuk. Hosen elharapott egy káromkodást, felhúzta An Zhe-t, a kocsi falának nyomta, és rántott egyet az inge nyakán.
An Zhe nem ellenkezett többé. A tőrt szorítva a kezében bámult szótlanul a sötét folyosó felé, miközben fehér hifái csendesen szétterjedtek mellette a padlón, láthatóan készülve valamire. Azonban a következő pillanatban megtorpant minden mozdulata.
Egy embertörzsű szörnyeteg sétált keresztül a folyosón, három pár nyúlánk láb állt ki a hátából, bundás, puha szárnyakat vonszolt maga után, és a feje tetejéről figyelő, vérvörös, összetett szemek halvány fénnyel izzottak.
A valami bőre fekete volt – olyan, mint amilyen Anthonynek. De az arcának emberi alakja már teljesen eldeformálódott. A szeme korábbi helyét most sűrűn fedték a barna pikkelyek, az orra ferdén nyúlt le, és masszív hasadékká formálódott, és a száj körüli terület kifelé tört, melynek közepéből hosszú, begörbülő, fekete, csőszerű nyúlvány lógott le. A lény megállt, szárnyainak hegye fülsértően karistolta végig a kocsi falát.
- Mi az ördögöt csinálsz, Anthony? – kérdezte elégedetlenséggel teli hangon Hosen. – Nem bírom, ha bámulnak közben.
Miután ezt mondta, ismét lehajtotta a fejét, és megállapodott An Zhe teste felett, aki érezte, hogy egy fogsor mélyed a nyaka és válla csatlakozásába. A fogak nyughatatlanul harapták a bőrét, enyhe fájdalommal árasztva el őt. Ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy emiatt aggódjon. Egész testében megdermedve nézett a szörnyetegre, amivé Anthony változott.
Egy másodperc. Két másodperc. Három másodperc.
A szárnyak Anthony mögött finoman vibráltak, a szívókája begörbült, majd ismét kiegyenesedett a levegőben.
- Félsz? – A rajta terpeszkedő Hosen valószínűleg észrevette a merevségét, mire elmormogott egy kivehetetlen káromkodást. – Mit teszed itt magad? – Eztán egy hajthatatlan mozdulattal megragadta An Zhe csípőjét, és erősen ráharapott a bőrére.
Abban a pillanatban…
Anthony vibráló szárnyakkal dőlt előre, mind a hat vékony, hosszú lábát a földre téve, és lekuporodott, mintha energiát gyűjtene éppen össze. Aztán, mint valami fénylő pók, feléjük vetette magát. A szél fütyült a szűkös helyen. An Zhe tekintete egy pillanatra elhomályosult, és a teste azon nyomban átalakult puha és hajlékony gomba formájába. Hifái szanaszét szálltak a kocsirekeszben, megtöltve az egész teret, és egy rövid időre blokkolva Anthony látását. Rögtön ezután An Zhe érezte, ahogy a felette terpeszkedő ember először megdermedt, majd köhécselni kezdett, és a karjával hadonászott.
- A faszba, mi a…
An Zhe lepillantva látta, hogy Hosen egyetlen harapással jó néhány puha hifájától megszabadította, ami aztán betelítette a lég- és nyelőcsövét. Pánikolva és fájdalommal küszködve köhögött.
Ugyanakkor megannyi hifát vágtak le róla Anthony padlóba fúródó lábai is. Túl gyengék és törékenyek voltak, mindenféle strapabíróságtól mentesek, ezért mindössze egy pár másodperces előnyt tudtak neki adni a menekülésre.
An Zhe felbecsülte a közte és Anthony közt lévő távolságot, aztán a hifái segítségével felgöngyölítette a holmiját, és kisurrant ebből a kaotikus helyzetből Hosen alól, újra szabaddá válva. Hófehér hifái hullámként áradtak előre az ajtó felé. Amint odaért, visszaformálódott emberré, hogy meg tudja nyomni a kapcsolót a közelében.
Az ajtó tompa hanggal csapódott ki. An Zhe abban a minutumban visszahívta minden egyes hifácskáját, és fél kézzel előre nyúlt, erőszakosan magával rántotta Hosen ingének nyakát, ahogy megperdült. Mindketten kiestek a kocsiból, és keményen landoltak a homokban.
Legalább egy kicsivel biztonságosabb volt, mint a szűkös kocsiban.
Azonban hamarosan Anthony is kidugta a fejét az ajtónyíláson, és harsány zümmögést hallatott. Vagy négy-öt méter magasra reppent először a levegőben, aztán váratlanul feléjük kezdett zuhanni…
Amikor felrepült, An Zhe fürgén a lábaira pattant, és szaladni kezdett.
Viszont látta, hogy Hosen egyszerűen csak feküdt a földön, a tekintete elködösült, és Anthony éles lábai egy pillanat alatt felhasították a mellkasát. An Zhe megannyiszor szemtanúja volt az Abyssban, hogyan harcolnak és menekülnek a szörnyetegek, ezért ő maga is tudta, hogyan kell elmenekülnie, és azt hitte, Hosen is tisztában van ezzel. Ám úgy tűnt, Hosen csak akkor tért vissza az életbe, amikor már kifröccsent a vére. Őrült üvöltéssel ragadta meg Anthony lábát mindkét kezével, a lábaival pedig nagyot rúgott a már megnyúlt, fekete, bábbá vált test felé, abban a reményben, hogy elhúzódhat.
A talaj robajlott. An Zhe megperdült, és látta, hogy a páncélautó, ami jócskán előrehaladt már, éles kanyart vett, és visszafelé, az irányukba kezdett száguldani – Vance végre észrevette, hogy valami nincs rendben. An Zhe vett pár mély lélegzetet, és a kocsi felé kezdett rohanni.
Vance aggódó arckifejezése jól látható volt az ablakon keresztül. A páncélautó ajtaja még azelőtt kicsapódott, hogy teljesen elérte volna An Zhe-t. Ahogy mellé ért, két erős kar rántotta fel a földről, ő pedig Vance mozdulataival párhuzamosan bekecmergett a vezetőfülkébe. Vance gyorsan a másik ülésre lökte, és bevágta a kocsi ajtaját.
- Ők… - An Zhe alig tudott beszélni.
- Esélytelen megmenteni őket. – Vance még egyszer keményen rántott egyet a kormánykeréken, és visszafordultak az eredetileg felvett útirányba. Ahogy a gázpedálra lépett, a kocsi kilőtt észak felé.
An Zhe zihálva hátradőlt az anyósülésen. Egy kis lihegés után lecsillapodva belenézett a visszapillantó tükörbe. A mutálódott Anthony és a halálosan sérült Hosen összegabalyodva fetrengtek a földön. Anthony felemelte néhány másik mellső lábát, majd leejtette őket, átszúrva Hosen felsőtestét, a talajhoz szegezve a férfit. Aztán felemelte a fejét, és feléjük nézett. Nagyjából öt másodperccel később úgy tűnt, letett róla, hogy a páncélautót üldözze. Ismét lenézett, és hosszú szívókája átszúrta Hosen fejét. Egy erőteljes görcsroham után Hosen teste végtelenül lazává vált.
Az autó gyorsan száguldott. Nem sokkal később az alakok elvesztek előlük a sárga homok és alacsony bozótok világában, örökre.
- Anthony mutálódott? – kérdezte Vance.
An Zhe Vance felé fordította a fejét, és látta, hogy a férfi szeme sarka enyhén vörös. Lehajtotta a fejét.
- Bocsánat. – Ő túlélte, viszont Vance elvesztette két csapattársát.
- Miért kérsz bocsánatot? – erőltetett magára egy mosolyt Vance. – Amikor kijövünk ide dolgozni, az emberek gyakran elhullanak. Már megszoktam. Legközelebb talán én leszek az.
De An Zhe bűnösnek érezte magát. Anthony megfertőződött. Ha An Zhe rögvest beszámolt volna Vance-nak a sötét cseppekről a hangya páncélján, melyekről úgy sejtette, hogy emberi vér, akkor előbb rájöttek volna, hogy Anthony megfertőződött. Megint lehajtotta a fejét, és most bevallott mindent Vance-nak.
Vance egy ideig csendben maradt, mielőtt mélyebb hangon megszólalt volna.
- Amivé Anthony változott, nem hangya volt. Már előbb megfertőződhetett. Mielőtt rád találtunk, belefutottunk egy raj vad moszkitóba.
- Aztán… még a páncél is megszúrhatta? – kérdezte An Zhe.
Vance kibámult az ablakon, és megint hosszasan hallgatott.
- A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje nagyon alacsony – kétcsillagos – szóval nem törvényszerű, hogy ha valakit megszúr vagy megkarcol valami, akkor megfertőződik. De ha erről beszámolna, teljes bizonyossággal mondhatom, magára lenne hagyva a csapata által, ezért sokan nem vallják be, hogy megsebesültek. – A hangja valamivel lágyabb lett. – Mert haza akarnak menni.
- És mi a helyzet Hosennel? – kérdezte An Zhe.
Ha előre tudtak volna Anthony fertőzöttségéről, Hosen talán nem halt volna meg.
- Ne vedd a szívedre. Hosen halála nem volt teljesen igazságtalan. – Vance elővett egy cigarettát, és meggyújtotta, mélyen beleszívva. – Nem kevés gonoszságot követett már el, és legalább öt ember vére száradt a kezén. Ez alkalommal, ha nem szenvedtünk volna ténylegesen emberhiányban, Anthony és én nem dolgoztunk volna vele. Mit csinált veled, amikor történt? Bántalmazott?
An Zhe nem mondott semmit, és Vance odanézett rá. Az alkonyatban a fiú kontúrjai csendesnek és békésnek tűntek, mint egy kristálytiszta vízcsepp. Hogy egy ilyen személy bukkanjon fel a veszélyes vadonban, bizonyára kimondhatatlan nehézségekkel küszködött, de Vance nem kérdezett rá.
Ugyanígy, An Zhe nem tudta, mit mondhatna Vance-nak. A Hosen halála előtti percekre gondolt. Az elején úgy tűnt, Hosen elvesztette az eszméletét egy kis időre, és csak akkor nyerte vissza, amikor megszúrták. Mit is csinált előtte Hosen?
Leharapott egy jó maréknyit a hifáiból.
An Zhe a homlokát ráncolta. Tulajdonképpen nem tudta, hogy a gombaformája mérgező volt-e vagy sem. Most arra gyanakodott, hogy talán mérgező gomba volt.
Ahogy folytatták az utat, a növényzet ijesztőbb lett. A végtelen sivatagban semmilyen állattal nem találkoztak, csak a páncélautójuk utazott keresztül a vidéken. Este, amikor az Aurora ismét feltűnt az égen, Vance megállította a kocsit, hogy pihenjenek. Elnyomta a cigarettáját a kormányon, majd kinyitotta a hátsó ajtót, ami összekötötte a vezetőfülkét a pihenőrészleggel, aztán leugrott. A hangja a pihenőrész feketeségéből csendült fel.
- Aludjunk előbb. Másfél napon belül elérjük a bázist.
An Zhe is az ajtóhoz lépett. Hogy nagyobb rálátásuk legyen a környezetre, a vezetőfülke egészen magasan volt, miközben, hogy helyet szoríthassanak a rakodótérnek, a pihenőrészleg egészen alacsonyan, a kocsi aljánál helyezkedett. A szintkülönbség a sofőrfülke és eközött több mint egy méter volt, ezért ugrania kellett.
Kicsit hezitálva ácsorgott ott. Egy pár lélegzetvételnyi idővel később, Vance észrevette a kelletlenségét.
- Előbb ülj le – mondta.
An Zhe követte az utasítást, és leült a padka szélére, a lábai a levegőben lógtak. Aztán Vance kinyúlt, hogy megfogja a hóna alatt, és leemelte. An Zhe biztonsággal földet ért.
- Köszönöm – szólt halk hangon.
- Nincs mit – mosolygott Vance, és némi érzelmesség lett úrrá a hangján. – Az öcsémnek tériszonya volt, vele is gyakran megesett ilyesmi. Veled egykorú volt.
Ahogy próbálta megérteni az emberi kommunikáció esszenciáját, An Zhe próbaképp megkérdezte:
- Ő is kijárt magával a vadonba?
- Mn. Már két hónapja, hogy az egyik Bíró kivégezte a bázis bejáratánál.
Bíró.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy An Zhe ezt a szót hallotta. Először An Ze-től. Próbálta visszariasztani őt, hogy az emberek bázisára menjen, azt mondván, nem menekül a Bírák szeme elől. Aztán Anthonytől. Nem akarta, hogy An Zhe csatlakozzon a csapatukhoz, azt mondván, ők nem Bírák, akik meg tudják állapítani, hogy valaki teljesen ember-e. És az An Ze-től származó emlékek alapján, ez a szó bizony gyakori jelenség volt.
- Bíró? – ismételte mégis.
- Nem ismerős? – kérdezte meglepettségtől csengő hangon Vance. – Honnan is kerültél te elő tulajdonképpen?
- Nem létesítettem túl sok kapcsolatot másokkal ezelőtt – felelt halkan An Zhe.
- Azt észrevettem. – Vance elfordított egy gombot a kocsi falán, mire gyenge, fehér fény villant fel a mennyezeten, épp csak bevilágítva a szűkös teret. Elővett egy adag tábori élelmiszert egy falba rejtett kamrácskából, An Zhe pedig a hátizsákjában megbújó ételt és vizet halászta elő, mielőtt leült volna Vance-szal szemben. A férfi folytatta.
- A bázisnak van egy rendszere, az Arbiter Kódjának hívják, ami után jön a katonaság joghatósága alá tartozó szervezet. Nagyon magas rangú fokozat, az Eljáró Bíróságnak hívják. Az Eljáró Bíróság tagjai a Bírák. Általában a bázisok bejáratainál váltják egymást, és mindegyiküket felhatalmazták a gyilkolásra, ezért nem mennek szembe a törvénnyel, ha megölnek valakit.
Ahogy ezt a magyarázatot hallgatta, An Zhe-nek derengeni kezdett valami, amit An Ze emlékeiből szedett.
-… Ők döntik el, hogy a bázisra belépő személy ember vagy fertőzött-e?
- Mn – helyeselt Vance. – Amellett, hogy vannak, akikről ránézésre meg lehet mondani, hogy fertőzöttek, vannak olyanok is, akikről nem lehet. Mert a mutáció folyamata még nem ment végbe, vagy esetleg olyan magas fokozatú, hogy semmiben sem tér el az illető külleme az emberekétől. Az ilyeneket hívják a bázison xenogenikusnak.
An Zhe szeme kerekre tágult.
Ha ez a helyzet, akkor ő xenogenikus. Vance levette a köpenyét, és oldalra tette, majd lecsavarta a vizesüveg kupakját, és folytatta.
- A bázison rengetegen élnek. Ha egy xenogén bejut oda, vérengzésbe kezd, amit nagymértékű megfertőződés követne. Az Eljáró Bíróság felelőssége, hogy minden egyes, a városba belépő személyről eldöntse, hogy ember vagy xenogenikus lény, ennek a folyamatnak pedig a Teszt a neve.
- És… mi történik, ha találnak egy xenogént? – kérdezte An Zhe, mire Vance felvonta a szemöldökét.
- Mi más? Ott helyben agyon lövik.
An Zhe szótlanul lehajtotta a fejét, és beleharapott a tengerészkekszébe. Nemrég tanulta meg, hogyan kell emberek módjára táplálékot fogyasztani, de számára valahogy durvák voltak az emberi ételek. Amikor nyelt, a szája és a torka is felkarcolódott. Nagyon lassan evett, a szíve ellenben gyorsan verdesett. Némi hallgatás után megkérdezte:
- Tényleg minden xenogénről meg tudják állapítani, hogy az?
Vance nagyot kortyolt a vízből, majd hátradőlt a kocsi falának, és lehunyta a szemét. A hangjában csendült egy leheletnyi reménytelenség.
- Ki tudja. A halottak nem beszélnek. Senki nem tudja igazán, hogy a legyilkoltak xenogenikusak voltak-e. Az öcsémmel is ez történt. – Bár Vance valami olyasmire válaszolt, amit ő nem kérdezett, An Zhe szó nélkül, csendesen hallgatta. – Aznap… eljött velem az 1-es Síkföldre, aminek még alacsonyabb a fertőzöttségi szintje, mint a 2-es Síkföldnek. Végig rajta tartottam a szemem, és biztosan tudom, hogy sehol nem sérült meg. – Vance mosolygott, de a hangja rekedt volt. – Amikor a bázis bejáratához értünk, nem valami mezei Bíró állt őrt éppen, hanem a főnökük. Mindenki Arbiternek nevezi. Más Bírák megindokolják, miért ölnek meg valakit, de neki nem szükséges. Nem kell megmagyaráznia, miért gyilkol meg valakit, és nem hallgat a könyörgésre. Még ha az a bázis fejese is, ha megölte, hát megölte. Azon a napon is úgy volt. Csak egy pillantást vetett az öcsémre, és azonnal tüzet nyitott rá. Nem hittem el, de semmit sem tehettem. Ilyesmi gyakran előfordul. Sokakat megölt, ezért sokan megvetik őt a bázison, engem is beleértve. Ha jól sejtem, egy nap majd velem is végez.
Vance kábultan bámult a jobb kezére, ahogy kimondta ezeket a szavakat, majd oldalra dobta az üveget. Lefeküdt, a fejét a karján pihentetve, de a tekintetét a mennyezetre függesztette. Végül visszakanyarodott An Zhe eredeti kérdéséhez.
- Inkább megölnek valakit tévedésből, mint hogy beengedjék. Ha egy xenogenikus lény ténylegesen bejut a bázisra, arról biztosan tudomást szereznek. Egész évben csak egy xenogén támadás történt.
An Zhe nyugtalanságot érzett. Hogy eltüntesse ezt a nyugtalanságot, lehunyta a szemét, és megdörgölte a kezével.
- Gyere aludni, kölyök – szólította meg Vance.
An Zhe melléfeküdt. Mindegy, mi lesz holnap, legalább ma este biztonságban lehet. Se szörnyek, se Hosen nem volt itt, csak Vance, aki igazán jól bánt vele. Mielőtt elaludt volna, a kezében forgatta a töltényhüvelyt, és a kocsi ajtaját nézte a folyosó végében.
Ha… ha esetleg most titokban kinyitná azt az ajtót, kisurranna, és visszatérne a szörnyektől hemzsegő vadvilágba, még túlélhetné. Nem kellene szembenéznie a Teszttel, nem lenne agyonlőve azon nyomban. Nem tudta, meddig élhetne, de minden bizonnyal jóval tovább, mint a holnapi nap.
De fontosabb volt-e a spórája a saját életénél? Igen, fontosabb volt. Az Abyss teremtményei számára a halál jelentéktelennek számított. És ezalatt az Abysson kívül töltött, rövid nap alatt An Zhe a szemtanúja volt Anthony átalakulásának és Hosen halálának. Az emberek élete sem volt semmivel értékesebb. Lehunyta a szemét. Tudta, hogy nincs más esélye, mint eljutni az Északi Bázisra.
Másnap kora reggel folytatták az útjukat a bázis felé. Mivel csak Vance volt képes vezetni az autót, és neki hamar elfogyott az energiája, szabálytalan időközönként kényszerpihenőt tartottak. Aznap délután is megálltak, majd éjfél táján, immár a harmadik napon, ismét észak felé indultak. Amikor az Aurora elkezdett halványodni, és az eget fehérség takarta be, Vance megszólalt:
- Majdnem ott vagyunk.
An Zhe előre pillantott. A reggeli, szürke ködből fokozatosan kibontakozott egy kerek város a horizonton. Város – ismerte ezt a szót. Az emberek összegyűltek benne, csak úgy, mint ahogy a gombák összegyűltek esőzések idején.
A páncélautó folytatta az utat előre, és ahogy a reggeli köd apránként felszívódott, úgy váltak egyre jobban láthatóvá a város körvonalai. A várost ezüst fémfalak fogták körbe, a magasságuk túlszárnyalta a legnagyobb gombáét is. Ha húsz ember állt volna egymás vállán, még az sem lett volna elég, hogy megmásszák a falat. Ráadásul fém tüskök és tövisek meredtek ki a falból, éles és jéghideg árnyalatúak, mint a téli kövek és a föld.
A város széle tömve volt mindenféle biztonsági- és lézereszközökkel, így akárki is surrant volna be, nem maradt észrevétlenül. Csak a két városkapu adta a lehetőséget a be- és kijárásra, és az egyik csak a bejárásra, a másik csak a kijárásra volt használható. Jelenleg afelé közeledtek, amelyiken a belépést engedélyezték.
Aztán An Zhe megannyi, Vance-éhoz hasonló csapatot látott, minden irányból közelítve. Néhányan gyorsabban jöttek, másokat lelassítottak a nehéz fegyverek és felszerelések. Négy vagy öt ember tartozott egy csapathoz, és minden csapat az övékhez hasonló páncélautót vezetett a kijelölt helyeikre, mielőtt kiszálltak volna.
Előbb Vance szállt ki, majd An Zhe is kiugrott az autóból, rögtön rámarkolva a férfi karjára. Az ujjai alatt enyhén feszülő izmokat érzett, úgy gondolta, a helyszín nyilván felébresztette Vance néhány kellemetlen emlékét az öccséről.
A kapu felé sétáltak, ahol hosszú sor várakozott. Lehetett valami fennakadás a sor elején, de onnan, ahol álltak, nem láttak vagy hallottak semmit. Az emberek így is rendben bejutottak. An Zhe szorosan Vance nyomában volt, és ide-oda nézelődött. Fekete egyenruhába öltözött katonák álltak a kapu mindkét oldalán, két fegyverrel a csípőjükhöz erősítve. Az egyik egy hőfegyver volt, a másik egy lézerpisztoly. Mögöttük hatalmas, nehéz harci eszközök meredtek közvetlenül a városkapura. El lehetett képzelni, ahogy ezek a nehéz fegyverek egy pillanat alatt cafatokra lőttek bármilyen szörnyet, ami próbál bejutni a kapun.
Ahogy nézelődött, egy fekete alak vonta magára a tekintetét. A távoli, városfal alatti nyílt területen egy hanyagnak és fegyelmezetlennek tűnő személy várakozott, szintén fekete egyenruhában, úgy látszott, elhagyta a posztját. Nem állt őrt olyan rendezett stílusban, mint a kollégái, inkább a városfalnak dőlt, és lassan polírozta a fegyverét lehajtott fejjel. Viszont az ezüstszélű egyenruha sokkal tisztábbnak és impozánsabbnak mutatta, mint a társait, talán mert egyébként is igen magas volt, karcsú és arányos testalkatú.
Vance vetett arra egy pillantást, majd valami oknál fogva gyorsabban kezdett sétálni, egyenesen előre meredve. Épp ahogy azon voltak, hogy a sor végére álljanak…
An Zhe látta, ahogy a távolban álló férfi lassan felemeli a fejét. Egy jegeszöld szempár tűnt fel az egyenruha fekete kalapja alatt. An Zhe egy pillanat alatt megfagyott mentében, úgy érezve, maga a környezet is fagyasztóvá vált körülötte. Vance erre hátrafordult.
- Mi a ba…
Fegyverlövés hallatszott. A férfi hangja hirtelen elhalt. Vance magas alakja megingott, majd egy puffanással esett el. A szemei tágra nyíltak, a torkából gurgulázó hang tört fel, a halántékából pedig vér csepegett. A teste megrándult párszor, majd nem mozdult többé.
An Zhe-nek arra se volt érkezése, hogy a ruhaszegélye után kapjon, vagy, hogy egyáltalán végiggondolja, most mi is történt pontosan. Csak arra volt képes, hogy felemelje a tekintetét az egyenruhás katonára, mivelhogy abban a pillanatban a katona lassan elfordította a koromfekete pisztolycsövét…
Egyenesen őfelé.
*Megjegyzések:
Arbiter Kódja: Arbiter’s Code – először Döntőbírók Kódjaként fordítottam, de valahogy sosem stimmelt számomra. Ez a hatalmi rendszer a bázison
Eljáró Bíróság: Trial Court – (elsőfokú bíróságnak vagy legfelsőbb bíróságnak is lehet nevezni, mivel itt egy kicsit többet csinálnak a bírók, mint a való világban, így jobbnak tűnt.) ez a legmagasabb hatalmi szint
Bírák: Judges (ítélethozóknak is lehet fordítani) – tejhatalmat gyakorolnak élet és halál felett, akárkit lelőhetnek büntetlenül.
Xenogenikus: xenogenic – a xenogenikus szót, mint melléknevet, a xenogéneket, mint főnevet használom, hogy kicsit elejét vegyem a szóismétlésnek. Utóbbival kifejezetten az alanyt jelölöm. Nagyjából azt jelenti, kevert vérű, vagy más fajba tartozó. Később lesz még ezekről szó.
Teszt: Trial – először Pernek fordítottam, utána Próbának (megpróbáltatás). Harmadik átnézésre Tárgyalásnak. :’) Ezzel a szóval megbajlódtam. Mindegyik valamilyen szinten jó, valamennyire illik a szituációhoz, de közben egyik sem, mert mindegyik kicsit többet jelent, mint ami itt folyik a sztoriban. Jelenthetne még Vizsgálatot, ami már jobban illene a szituációhoz, viszont nem rémisztő a hangzása. XD Nagylelkűen a tesztnél maradtam, mert tesztet sok helyen és sokféleképpen csinálnak, rövid, tömör, és talán a legjobban fedi a Trial lényegét… De mindenki döntse el, melyik hangzik neki a legjobban. XD
Arbiter: Döntőbíró – Annyi bírósággal kapcsolatos szó van, hogy ez a „nemes” titulus nemigen emelkedett ki a többi szó közül a magyar változatában, mint az Arbiter, ami sokkal fenyegetőbbnek érződik, ezért ezt meghagytam így.
An Zhe magázódása: a későbbi fejezetekben kiderül – SPOILER LOL – hogy An Zhe nagyon engedelmes és törvénytisztelő gombácska. És mint ilyen, úgy éreztem, hogy nem tegezne le csak úgy akárkit. Az angol szövegben nincsenek udvarias vagy közvetlen beszédstílusok, mindegyik tegeződésnek érződik, így nehéz eldönteni néha. Szóval, An Zhe többnyire magázódni fog. Az Arbiter többnyire magázódik a munkatársakkal és hatalmi személyekkel, de alárendeltekkel és An Zhe-vel nem. Ésatöbbi. Igyekezni fogok a hatalmi és státuszkülönbségeket ezek által érzékeltetni. XD
Az Aurora haloványzöld fényt vetett a férfi sötét arcára, furcsa, mély színárnyalatot kreálva, mintha a másik hüllő lenne. Végül megszólalt.
- Mi nem vagyunk Bírák, így nem lehetünk benne biztosak, hogy száz százalékig ember.
- Habár ezt mondod – bökte oda Hosen eltúlzott vontatottsággal, karba tett kézzel. – A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje csak kétcsillagos.
A sötétbőrű férfi egy kis ideig ismét csendbe burkolózott, mielőtt újra megszólalt.
- Az átlagos időtartam, hogy a mutáció végbemenjen a 2-es Síkföldön, négy óra. Beleegyezem, amint letelt az a négy óra.
- Legyen – ment bele Hosen. – Ha még mindig nem mutálódott, mire összekaparjuk itt a zsákmányt, magunkkal visszük.
A sötétbőrű férfi végre bólintott. Aztán a három fickó egymásra pillantott, látszólag valamiféle egyezségre jutva.
- Én Vance vagyok. – A magas férfi amolyan bemutatkozásképp fordult An Zhe felé.
- Helló.
- Hosen. – Hosen volt az, aki kissé taszította őt.
Az utolsó, aki korábban „leniggáztak”, egy darabig még váratott magára, mielőtt odaköpte volna felé:
- Anthony.
An Zhe viszonozta az üdvözlést, majd hozzátette:
- Köszönöm.
- Nincs mit köszönni – felelt Vance egy mosollyal. – Mindannyian embertársak vagyunk. Ráadásul éppen elvesztettünk egy csapattagot, úgyhogy híján voltunk a segítő kezeknek.
Ezekkel a szavakkal a férfi odasétált a közeli szörnyeteg fejhez, és utasította a többieket.
- Amint végzünk a páncél betakarításával, azonnal elmegyünk. Mozogjatok. – Ahogy beszélt, Vance elővett egy pár kesztyűt és egy tőrt, és An Zhe-nek dobta. – Te menj, és vágd le a lábakat.
An Zhe elkapta a tárgyakat, engedelmesen felelt, majd nagyjából egy tucat lépéssel odébb sétált, aztán megállt a félbevágott szörnytest mellett, felhúzta a kesztyűt, és elkezdte kivizsgálni. Az ízeltlábú teste hatalmas volt, és a páncélja többnyire könnyedén leválasztható azokon a helyeken, ahol hosszú gerincrészek meg kinyúló dudorok meredtek elő. Lepillantott a szörny lábaira. Összesen hat darab volt – nyúlánk és hosszú, három szegletre osztott, és sűrűn fedte a fényes, fekete szőr.
A másik oldalon Vance és Anthony a szörny fejét vették kezelésbe. Eltávolították a páncélt, ezáltal hagyva az agynak és egyéb folyadékoknak, hogy távozzanak, aztán tisztára kaparták a belső részeket. Hosen a periférián őrködött.
Így An Zhe is elővette a tőrt, és figyelmesen a szörnyeteg lábának ízületébe dugta. Nagyjából öt perccel később letörte az egyiket, leválasztva a lábat a szörny toráról. Az leesett a földre, és ragadós, fehér, az agyhoz hasonló folyadék csepegett elő lassan a nyílásból, majd beszivárgott a sárga homokba.
Hallotta, hogy Hosen gúnyosan ezt mondja:
- Ne hányj az undortól, drágaságom.
An Zhe nem felelt, úgy döntött, csendesen folytatja a következő láb eltávolítását. Nemcsak, hogy nem érzett semmit a szörny iránt, még úgy is gondolta, hogy az Abyss állataihoz képest ez sokkal tisztább. Azonban úgy tűnt, Hosen nem engedi olyan könnyen szabadulni. Léptek hallatszottak mögötte, ahogy Hosen megközelítette, majd a jobb keze An Zhe vállára nehezedett, az ujjaival végigsimítva rajta.
- Hány éves vagy, édes?
An Zhe hallott valamiféle mohóságot a hangjában – affélét, amit az állatok hallatnak, ha élelmet szimatolnak. Azonban, a korlátozott tudása szerint, az emberek nem ették a saját fajtájukat.
- Tizenkilenc – felelte nyugodtan. An Ze ennyi volt ebben az évben. És mivel ő elfogyasztotta An Ze-t, így nyilván ő is tizenkilenc volt, vagy ilyesmi.
- De hát alig tűnsz tizenhétnek – mondta Hosen éles hangon, rekedtesen, a kuncogása eltompult a mellkasában. An Zhe összevonta a szemöldökét, nem volt biztos benne, hogyan feleljen.
Abban a pillanatban Vance hangja szűrődött hozzájuk.
- Hosen, összpontosíts a védelemre.
Hosen megvetően odamordult, aztán megszorította a vállát, mielőtt távozott.
An Zhe ismét ráeszmélt, hogy az emberek között vannak egyedenként eltérő személyiségek. Például, An Ze teljesen különbözött azoktól, akik elvették a spóráját, és Vance is más volt, mint Hosen. Hálás volt Vance-nak, hogy közbelépett.
Leszegte a fejét, és folytatta az ízületek szaggatását, szétszedve minden lábat három részletbe. Miután befejezte, rendszerezve egymásra tornyozta a szegmenseket. Ennek a dolognak a páncélja fémes fényű volt, és kemény, mint a kő, így ahogy egymásra tette őket, korcogó recsegést hallattak.
Mire mind a hat lábat levágta, Vance és Anthony szintén befejezték a fej szétszedését, és odajöttek az ő testrészéhez. Vance vetett egy pillantást a szépen felsorakoztatott lábakra a földön, és elmosolyodott.
- Milyen kis takaros vagy. – Aztán Hosenhez fordult. – Hozd a kocsit.
Anélkül, hogy bármit mondott volna, Hosen sarkon fordult, és elment. An Zhe megállt az egyik oldalon, és azt figyelte, ahogy Vance és Anthony elkezdtek dolgozni a szörnyeteg torán.
- Szükségük van a segítségemre? – kérdezte.
- Nem sűrűn jártál ki ide, nem igaz? – kérdezte Vance, miközben egy fekete, emberi alsólábszár-nagyságú, csipeszszerű eszközt tartott a kesztyűs kezében.
- … U-um… - felelt An Zhe.
- Akkor csak várj ott oldalt. – Vance letépte a páncéldarabot a tort és a testet összekötő csomópontról a fogóval. A darabok széle egyenetlen volt, éles, fekete gerincet formált ott, ahol találkozott a másik páncéldarabbal, és hidegszürkén csillogott. Aztán Vance ismét megszólalt. – Ennek a dolognak sok gerinctüskéje van. Könnyen beléd szúrhat, ha nincs elég tapasztalatod kezelni őket. A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje nem magas, de a fertőzés lehetősége így is jelen van.
An Zhe engedelmesen hátrébb húzódott, és figyelte őket, amint a tetem körül ügyködtek, és szétszedték azt bizonyos pontokon. Egymás után emelték fel a fekete páncéldarabkákat, és fehér testnedvek és belsőségek folytak mindenfelé a talajra. Ahogy nézte a műveletet, halk zúgást hallott meg. An Zhe jobbra fordulva egy négyszögletű, fekete páncélautót látott feléjük közeledni, mely úgy nézett ki, mint a rákfélék osztályába tartozó szörnyek – An Zhe eléggé hozzászokott a látványukhoz, a csapat, melynek korábban An Ze a tagja volt, ötöt is birtokolt ebből az autóból.
Az autó a közelben állt meg, és Hosen ugrott ki belőle. Mielőtt Vance akár a fejét is felemelte volna, megszólalt:
- Először segítesz felpakolni neki a cuccot az autóra.
An Zhe beleegyező hangot adott ki, felvette a páncéldarabkákat a földről, aztán óvatosan összekötözte őket, mielőtt Hosennek nyújtotta volna, aki a páncélautó rakterébe halmozta a csomagokat.
A robosztus szörnyeteg egészen összement, ahogy lassan megszabadították a külső rétegeitől, a páncéldarabkák száma pedig, amit An Zhe felvett, nőttön-nőtt. Aztán ahogy egy nagyobb halmot kötözött éppen össze, váratlanul megtorpant.
A keze alatt lévő, tüskés, fekete páncéldarabkán, az egyik tüske hegyén néhány folyadékcseppecske ült megdermedve, sötét és alig észrevehető, ha valaki nem nézte tüzetesen. Lepillantott a földön elterülő, nyálkás tócsákra, és megerősítette magában, hogy a szörnyeteg minden belső folyadéka fehér, sárga vagy áttetsző volt. Akkor mik lehettek ezek a cseppek? Aztán felidézte a csepegő vért, ami An Ze testéből is távozott, mielőtt meghalt.
An Zhe Vance-ra és Anthonyre nézett. Mindketten teljesen elmerültek a holttest darabokra szedésében, az arckifejezésük nyugodt, úgy tűnt, minden rendben van. Így aztán An Zhe csak egyet tehetett, úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Megint lehajtotta a fejét, és befejezte a páncéldarabok egymáshoz erősítését.
Hosszú idő múltán végre végeztek a tetem szétdarabolásával, és úgy tűnt, a három férfi végre meggyőződött róla, hogy An Zhe sem fog átalakulni hirtelen valamiféle gyilkos szörnyeteggé.
- Szálljatok be, visszamegyünk a bázisra. An Zhe, te is velünk jössz – közölte Vance.
Egyetlen páncélautó hét-nyolc ember számára tudott helyet biztosítani, és még pihenőhely is maradt benne. Három egyszerű rekeszre volt osztva, de mindegyik elég szűkösnek tűnt, alacsony mennyezettel, ezért az embereknek le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy előre sétálhassanak benne.
An Zhe kapta a legszélső helyet, a jobbjánál a kocsi ajtajával, és lefeküdt, fejét a párnaként használt hátizsákján nyugtatva. Anthony előre ment, hogy vezessen, Vance a szomszédságában helyezkedett el, Hosen pedig a legbelső rekeszt foglalta el magának.
Ahogy az ajtó becsapódott, minden elsötétült. Csak egy halovány fény remegett a kocsi apró ablaka felől, oldalról. Egy zökkenést követően az autó lassan elindult, az út pedig többnyire egyenletes volt, itt-ott kisebb rázkódásokkal. An Zhe tágra nyílt szemekkel meredt maga elé a sötétbe, úgy érezve magát, mintha egy utóhullámon lebegne. Az ár vitte őt előre, az Északi Bázis felé, a helyre, amelyről semmit nem tudott. Enyhe tehetetlenségbe és zavarodottságba burkolva várt csendesen a sötétben.
Amikor a kis ablakon beszökő fény fokozatosan felerősödött, a körülötte lévő dolgok is kissé jobban kivehetővé váltak. Az autó megállt, és An Zhe hallotta, ahogy Hosen felkelt, tett néhány lépést előre, kinyitotta a sofőr kabinjába vezető ajtót, majd belépett, hogy átvegye a stafétabotot Anthonytől. Anthony arra a helyre tért vissza, ahol korábban Hosen pihent. A lélegzete heves volt, a lépései súlyosak – az egész kocsi padlója rengett tőle. Nem sokkal ezután Vance megkérdezte, mi a gond, amire Anthony csak annyit felelt, hogy kissé elfáradt.
Egy ismételten hosszabb ideig tartó vezetés után most Vance-on volt a sor, hogy átvegye a vezetést Hosentől. An Zhe ösztönösen összehúzta magát. Tudta, hogy így most Hosen alszik majd a szomszédságában, Vance helyén, és ettől rosszul érezte magát.
De nem jött semmiféle hang a mellette lévő helyről, ami arra utalt volna, hogy bárki is lefeküdt.
An Zhe szeme tágra nyílt, kivárt.
A következő pillanatban susogó léptekkel közelítették meg, majd az illető egyszerűen rávetette magát An Zhe-re.
- Drágám… - Hosen elmélyítette a hangját, igencsak rekedtnek hallatszott. An Zhe combjai közé fúrta a lábait, egyik karjával a vállát fogva magához. An Zhe szinte reflexből küszködni kezdett egy kicsit, de az övénél jóval nagyobb erő nyomta le teljesen a kocsi padlójához. – Az az idióta Vance végre nincs itt… Tudom, mit csinálsz, több zsoldos csapattal voltam már, mint amit ő el tudna képzelni.
A küzdelem An Zhe nem kis energiáját emésztette fel, és halkan zihált.
- Kérem, ne tegye ezt…
- Mit ne tegyek? – vigyorgott Hosen. A sötétben ez a vigyor szinte rosszindulatúnak tetszett.
An Zhe nem felelt. Hosen felemelte a kezét, amivel lefogta An Zhe vállát, és elkezdte kioldani az övcsatját. Egy karjával is könnyedén, mégis erősen tudta lefogni An Zhe testét, és úgy tűnt, ez nagyon is a kedvére van. A vigyora kiszélesedett, a hangja pedig nyers és gúnyos volt.
- Drágám, mit tudsz tenni, mikor ilyen erőtlen vagy? Nem tudod, hogy kell vezetni, nem tudsz nehéz fegyvereket használni. Ha egy szörnyetegbe futsz, csak arra vagy képes, hogy várj a halálodra. Mi a fenéért hoztak volna ki a csapattársaid? Hogy nézelődj? – Ahogy beszélt, An Zhe nyakát megragadva hajolt hozzá közelebb. Borostás álla An Zhe nyakának oldalához nyomódott, és füst fanyar szaga szivárgott felőle. – Rengeteg ilyen kis kurvát láttam, mint te… de ez az első, hogy egy ennyire gyönyörűvel futottam össze. Melyik zsoldos csapat tagja voltál ezelőtt?
Ahogy An Zhe hevesen levegő után kapott, Hosen erősen leszorította őt, és végigfuttatta forró, nyálas nyelvét a bőrén. An Zhe elfordította a fejét, köhécselt a füstszagtól, és a jobbjával tovább tapogatózott a sötétben, míg meg nem találta a tőrt, amit Vance adott neki korábban.
Pontosan ebben a pillanatban, két rekesszel odábbról, ahol épp Anthony tartózkodott, hatalmas robaj hallatszott. Úgy tűnt, mintha valami erőteljesen a padlóra esett volna.
- Ne légy türelmetlen, nigga - nevetett hangosan Hosen. – Mindjárt a te köröd jön.
Úgy tűnt, a szavai süket fülekre találtak, mert lépések közelítettek hozzájuk. Hosen elharapott egy káromkodást, felhúzta An Zhe-t, a kocsi falának nyomta, és rántott egyet az inge nyakán.
An Zhe nem ellenkezett többé. A tőrt szorítva a kezében bámult szótlanul a sötét folyosó felé, miközben fehér hifái csendesen szétterjedtek mellette a padlón, láthatóan készülve valamire. Azonban a következő pillanatban megtorpant minden mozdulata.
Egy embertörzsű szörnyeteg sétált keresztül a folyosón, három pár nyúlánk láb állt ki a hátából, bundás, puha szárnyakat vonszolt maga után, és a feje tetejéről figyelő, vérvörös, összetett szemek halvány fénnyel izzottak.
A valami bőre fekete volt – olyan, mint amilyen Anthonynek. De az arcának emberi alakja már teljesen eldeformálódott. A szeme korábbi helyét most sűrűn fedték a barna pikkelyek, az orra ferdén nyúlt le, és masszív hasadékká formálódott, és a száj körüli terület kifelé tört, melynek közepéből hosszú, begörbülő, fekete, csőszerű nyúlvány lógott le. A lény megállt, szárnyainak hegye fülsértően karistolta végig a kocsi falát.
- Mi az ördögöt csinálsz, Anthony? – kérdezte elégedetlenséggel teli hangon Hosen. – Nem bírom, ha bámulnak közben.
Miután ezt mondta, ismét lehajtotta a fejét, és megállapodott An Zhe teste felett, aki érezte, hogy egy fogsor mélyed a nyaka és válla csatlakozásába. A fogak nyughatatlanul harapták a bőrét, enyhe fájdalommal árasztva el őt. Ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy emiatt aggódjon. Egész testében megdermedve nézett a szörnyetegre, amivé Anthony változott.
Egy másodperc. Két másodperc. Három másodperc.
A szárnyak Anthony mögött finoman vibráltak, a szívókája begörbült, majd ismét kiegyenesedett a levegőben.
- Félsz? – A rajta terpeszkedő Hosen valószínűleg észrevette a merevségét, mire elmormogott egy kivehetetlen káromkodást. – Mit teszed itt magad? – Eztán egy hajthatatlan mozdulattal megragadta An Zhe csípőjét, és erősen ráharapott a bőrére.
Abban a pillanatban…
Anthony vibráló szárnyakkal dőlt előre, mind a hat vékony, hosszú lábát a földre téve, és lekuporodott, mintha energiát gyűjtene éppen össze. Aztán, mint valami fénylő pók, feléjük vetette magát. A szél fütyült a szűkös helyen. An Zhe tekintete egy pillanatra elhomályosult, és a teste azon nyomban átalakult puha és hajlékony gomba formájába. Hifái szanaszét szálltak a kocsirekeszben, megtöltve az egész teret, és egy rövid időre blokkolva Anthony látását. Rögtön ezután An Zhe érezte, ahogy a felette terpeszkedő ember először megdermedt, majd köhécselni kezdett, és a karjával hadonászott.
- A faszba, mi a…
An Zhe lepillantva látta, hogy Hosen egyetlen harapással jó néhány puha hifájától megszabadította, ami aztán betelítette a lég- és nyelőcsövét. Pánikolva és fájdalommal küszködve köhögött.
Ugyanakkor megannyi hifát vágtak le róla Anthony padlóba fúródó lábai is. Túl gyengék és törékenyek voltak, mindenféle strapabíróságtól mentesek, ezért mindössze egy pár másodperces előnyt tudtak neki adni a menekülésre.
An Zhe felbecsülte a közte és Anthony közt lévő távolságot, aztán a hifái segítségével felgöngyölítette a holmiját, és kisurrant ebből a kaotikus helyzetből Hosen alól, újra szabaddá válva. Hófehér hifái hullámként áradtak előre az ajtó felé. Amint odaért, visszaformálódott emberré, hogy meg tudja nyomni a kapcsolót a közelében.
Az ajtó tompa hanggal csapódott ki. An Zhe abban a minutumban visszahívta minden egyes hifácskáját, és fél kézzel előre nyúlt, erőszakosan magával rántotta Hosen ingének nyakát, ahogy megperdült. Mindketten kiestek a kocsiból, és keményen landoltak a homokban.
Legalább egy kicsivel biztonságosabb volt, mint a szűkös kocsiban.
Azonban hamarosan Anthony is kidugta a fejét az ajtónyíláson, és harsány zümmögést hallatott. Vagy négy-öt méter magasra reppent először a levegőben, aztán váratlanul feléjük kezdett zuhanni…
Amikor felrepült, An Zhe fürgén a lábaira pattant, és szaladni kezdett.
Viszont látta, hogy Hosen egyszerűen csak feküdt a földön, a tekintete elködösült, és Anthony éles lábai egy pillanat alatt felhasították a mellkasát. An Zhe megannyiszor szemtanúja volt az Abyssban, hogyan harcolnak és menekülnek a szörnyetegek, ezért ő maga is tudta, hogyan kell elmenekülnie, és azt hitte, Hosen is tisztában van ezzel. Ám úgy tűnt, Hosen csak akkor tért vissza az életbe, amikor már kifröccsent a vére. Őrült üvöltéssel ragadta meg Anthony lábát mindkét kezével, a lábaival pedig nagyot rúgott a már megnyúlt, fekete, bábbá vált test felé, abban a reményben, hogy elhúzódhat.
A talaj robajlott. An Zhe megperdült, és látta, hogy a páncélautó, ami jócskán előrehaladt már, éles kanyart vett, és visszafelé, az irányukba kezdett száguldani – Vance végre észrevette, hogy valami nincs rendben. An Zhe vett pár mély lélegzetet, és a kocsi felé kezdett rohanni.
Vance aggódó arckifejezése jól látható volt az ablakon keresztül. A páncélautó ajtaja még azelőtt kicsapódott, hogy teljesen elérte volna An Zhe-t. Ahogy mellé ért, két erős kar rántotta fel a földről, ő pedig Vance mozdulataival párhuzamosan bekecmergett a vezetőfülkébe. Vance gyorsan a másik ülésre lökte, és bevágta a kocsi ajtaját.
- Ők… - An Zhe alig tudott beszélni.
- Esélytelen megmenteni őket. – Vance még egyszer keményen rántott egyet a kormánykeréken, és visszafordultak az eredetileg felvett útirányba. Ahogy a gázpedálra lépett, a kocsi kilőtt észak felé.
An Zhe zihálva hátradőlt az anyósülésen. Egy kis lihegés után lecsillapodva belenézett a visszapillantó tükörbe. A mutálódott Anthony és a halálosan sérült Hosen összegabalyodva fetrengtek a földön. Anthony felemelte néhány másik mellső lábát, majd leejtette őket, átszúrva Hosen felsőtestét, a talajhoz szegezve a férfit. Aztán felemelte a fejét, és feléjük nézett. Nagyjából öt másodperccel később úgy tűnt, letett róla, hogy a páncélautót üldözze. Ismét lenézett, és hosszú szívókája átszúrta Hosen fejét. Egy erőteljes görcsroham után Hosen teste végtelenül lazává vált.
Az autó gyorsan száguldott. Nem sokkal később az alakok elvesztek előlük a sárga homok és alacsony bozótok világában, örökre.
- Anthony mutálódott? – kérdezte Vance.
An Zhe Vance felé fordította a fejét, és látta, hogy a férfi szeme sarka enyhén vörös. Lehajtotta a fejét.
- Bocsánat. – Ő túlélte, viszont Vance elvesztette két csapattársát.
- Miért kérsz bocsánatot? – erőltetett magára egy mosolyt Vance. – Amikor kijövünk ide dolgozni, az emberek gyakran elhullanak. Már megszoktam. Legközelebb talán én leszek az.
De An Zhe bűnösnek érezte magát. Anthony megfertőződött. Ha An Zhe rögvest beszámolt volna Vance-nak a sötét cseppekről a hangya páncélján, melyekről úgy sejtette, hogy emberi vér, akkor előbb rájöttek volna, hogy Anthony megfertőződött. Megint lehajtotta a fejét, és most bevallott mindent Vance-nak.
Vance egy ideig csendben maradt, mielőtt mélyebb hangon megszólalt volna.
- Amivé Anthony változott, nem hangya volt. Már előbb megfertőződhetett. Mielőtt rád találtunk, belefutottunk egy raj vad moszkitóba.
- Aztán… még a páncél is megszúrhatta? – kérdezte An Zhe.
Vance kibámult az ablakon, és megint hosszasan hallgatott.
- A 2-es Síkföld fertőzöttségi szintje nagyon alacsony – kétcsillagos – szóval nem törvényszerű, hogy ha valakit megszúr vagy megkarcol valami, akkor megfertőződik. De ha erről beszámolna, teljes bizonyossággal mondhatom, magára lenne hagyva a csapata által, ezért sokan nem vallják be, hogy megsebesültek. – A hangja valamivel lágyabb lett. – Mert haza akarnak menni.
- És mi a helyzet Hosennel? – kérdezte An Zhe.
Ha előre tudtak volna Anthony fertőzöttségéről, Hosen talán nem halt volna meg.
- Ne vedd a szívedre. Hosen halála nem volt teljesen igazságtalan. – Vance elővett egy cigarettát, és meggyújtotta, mélyen beleszívva. – Nem kevés gonoszságot követett már el, és legalább öt ember vére száradt a kezén. Ez alkalommal, ha nem szenvedtünk volna ténylegesen emberhiányban, Anthony és én nem dolgoztunk volna vele. Mit csinált veled, amikor történt? Bántalmazott?
An Zhe nem mondott semmit, és Vance odanézett rá. Az alkonyatban a fiú kontúrjai csendesnek és békésnek tűntek, mint egy kristálytiszta vízcsepp. Hogy egy ilyen személy bukkanjon fel a veszélyes vadonban, bizonyára kimondhatatlan nehézségekkel küszködött, de Vance nem kérdezett rá.
Ugyanígy, An Zhe nem tudta, mit mondhatna Vance-nak. A Hosen halála előtti percekre gondolt. Az elején úgy tűnt, Hosen elvesztette az eszméletét egy kis időre, és csak akkor nyerte vissza, amikor megszúrták. Mit is csinált előtte Hosen?
Leharapott egy jó maréknyit a hifáiból.
An Zhe a homlokát ráncolta. Tulajdonképpen nem tudta, hogy a gombaformája mérgező volt-e vagy sem. Most arra gyanakodott, hogy talán mérgező gomba volt.
Ahogy folytatták az utat, a növényzet ijesztőbb lett. A végtelen sivatagban semmilyen állattal nem találkoztak, csak a páncélautójuk utazott keresztül a vidéken. Este, amikor az Aurora ismét feltűnt az égen, Vance megállította a kocsit, hogy pihenjenek. Elnyomta a cigarettáját a kormányon, majd kinyitotta a hátsó ajtót, ami összekötötte a vezetőfülkét a pihenőrészleggel, aztán leugrott. A hangja a pihenőrész feketeségéből csendült fel.
- Aludjunk előbb. Másfél napon belül elérjük a bázist.
An Zhe is az ajtóhoz lépett. Hogy nagyobb rálátásuk legyen a környezetre, a vezetőfülke egészen magasan volt, miközben, hogy helyet szoríthassanak a rakodótérnek, a pihenőrészleg egészen alacsonyan, a kocsi aljánál helyezkedett. A szintkülönbség a sofőrfülke és eközött több mint egy méter volt, ezért ugrania kellett.
Kicsit hezitálva ácsorgott ott. Egy pár lélegzetvételnyi idővel később, Vance észrevette a kelletlenségét.
- Előbb ülj le – mondta.
An Zhe követte az utasítást, és leült a padka szélére, a lábai a levegőben lógtak. Aztán Vance kinyúlt, hogy megfogja a hóna alatt, és leemelte. An Zhe biztonsággal földet ért.
- Köszönöm – szólt halk hangon.
- Nincs mit – mosolygott Vance, és némi érzelmesség lett úrrá a hangján. – Az öcsémnek tériszonya volt, vele is gyakran megesett ilyesmi. Veled egykorú volt.
Ahogy próbálta megérteni az emberi kommunikáció esszenciáját, An Zhe próbaképp megkérdezte:
- Ő is kijárt magával a vadonba?
- Mn. Már két hónapja, hogy az egyik Bíró kivégezte a bázis bejáratánál.
Bíró.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy An Zhe ezt a szót hallotta. Először An Ze-től. Próbálta visszariasztani őt, hogy az emberek bázisára menjen, azt mondván, nem menekül a Bírák szeme elől. Aztán Anthonytől. Nem akarta, hogy An Zhe csatlakozzon a csapatukhoz, azt mondván, ők nem Bírák, akik meg tudják állapítani, hogy valaki teljesen ember-e. És az An Ze-től származó emlékek alapján, ez a szó bizony gyakori jelenség volt.
- Bíró? – ismételte mégis.
- Nem ismerős? – kérdezte meglepettségtől csengő hangon Vance. – Honnan is kerültél te elő tulajdonképpen?
- Nem létesítettem túl sok kapcsolatot másokkal ezelőtt – felelt halkan An Zhe.
- Azt észrevettem. – Vance elfordított egy gombot a kocsi falán, mire gyenge, fehér fény villant fel a mennyezeten, épp csak bevilágítva a szűkös teret. Elővett egy adag tábori élelmiszert egy falba rejtett kamrácskából, An Zhe pedig a hátizsákjában megbújó ételt és vizet halászta elő, mielőtt leült volna Vance-szal szemben. A férfi folytatta.
- A bázisnak van egy rendszere, az Arbiter Kódjának hívják, ami után jön a katonaság joghatósága alá tartozó szervezet. Nagyon magas rangú fokozat, az Eljáró Bíróságnak hívják. Az Eljáró Bíróság tagjai a Bírák. Általában a bázisok bejáratainál váltják egymást, és mindegyiküket felhatalmazták a gyilkolásra, ezért nem mennek szembe a törvénnyel, ha megölnek valakit.
Ahogy ezt a magyarázatot hallgatta, An Zhe-nek derengeni kezdett valami, amit An Ze emlékeiből szedett.
-… Ők döntik el, hogy a bázisra belépő személy ember vagy fertőzött-e?
- Mn – helyeselt Vance. – Amellett, hogy vannak, akikről ránézésre meg lehet mondani, hogy fertőzöttek, vannak olyanok is, akikről nem lehet. Mert a mutáció folyamata még nem ment végbe, vagy esetleg olyan magas fokozatú, hogy semmiben sem tér el az illető külleme az emberekétől. Az ilyeneket hívják a bázison xenogenikusnak.
An Zhe szeme kerekre tágult.
Ha ez a helyzet, akkor ő xenogenikus. Vance levette a köpenyét, és oldalra tette, majd lecsavarta a vizesüveg kupakját, és folytatta.
- A bázison rengetegen élnek. Ha egy xenogén bejut oda, vérengzésbe kezd, amit nagymértékű megfertőződés követne. Az Eljáró Bíróság felelőssége, hogy minden egyes, a városba belépő személyről eldöntse, hogy ember vagy xenogenikus lény, ennek a folyamatnak pedig a Teszt a neve.
- És… mi történik, ha találnak egy xenogént? – kérdezte An Zhe, mire Vance felvonta a szemöldökét.
- Mi más? Ott helyben agyon lövik.
An Zhe szótlanul lehajtotta a fejét, és beleharapott a tengerészkekszébe. Nemrég tanulta meg, hogyan kell emberek módjára táplálékot fogyasztani, de számára valahogy durvák voltak az emberi ételek. Amikor nyelt, a szája és a torka is felkarcolódott. Nagyon lassan evett, a szíve ellenben gyorsan verdesett. Némi hallgatás után megkérdezte:
- Tényleg minden xenogénről meg tudják állapítani, hogy az?
Vance nagyot kortyolt a vízből, majd hátradőlt a kocsi falának, és lehunyta a szemét. A hangjában csendült egy leheletnyi reménytelenség.
- Ki tudja. A halottak nem beszélnek. Senki nem tudja igazán, hogy a legyilkoltak xenogenikusak voltak-e. Az öcsémmel is ez történt. – Bár Vance valami olyasmire válaszolt, amit ő nem kérdezett, An Zhe szó nélkül, csendesen hallgatta. – Aznap… eljött velem az 1-es Síkföldre, aminek még alacsonyabb a fertőzöttségi szintje, mint a 2-es Síkföldnek. Végig rajta tartottam a szemem, és biztosan tudom, hogy sehol nem sérült meg. – Vance mosolygott, de a hangja rekedt volt. – Amikor a bázis bejáratához értünk, nem valami mezei Bíró állt őrt éppen, hanem a főnökük. Mindenki Arbiternek nevezi. Más Bírák megindokolják, miért ölnek meg valakit, de neki nem szükséges. Nem kell megmagyaráznia, miért gyilkol meg valakit, és nem hallgat a könyörgésre. Még ha az a bázis fejese is, ha megölte, hát megölte. Azon a napon is úgy volt. Csak egy pillantást vetett az öcsémre, és azonnal tüzet nyitott rá. Nem hittem el, de semmit sem tehettem. Ilyesmi gyakran előfordul. Sokakat megölt, ezért sokan megvetik őt a bázison, engem is beleértve. Ha jól sejtem, egy nap majd velem is végez.
Vance kábultan bámult a jobb kezére, ahogy kimondta ezeket a szavakat, majd oldalra dobta az üveget. Lefeküdt, a fejét a karján pihentetve, de a tekintetét a mennyezetre függesztette. Végül visszakanyarodott An Zhe eredeti kérdéséhez.
- Inkább megölnek valakit tévedésből, mint hogy beengedjék. Ha egy xenogenikus lény ténylegesen bejut a bázisra, arról biztosan tudomást szereznek. Egész évben csak egy xenogén támadás történt.
An Zhe nyugtalanságot érzett. Hogy eltüntesse ezt a nyugtalanságot, lehunyta a szemét, és megdörgölte a kezével.
- Gyere aludni, kölyök – szólította meg Vance.
An Zhe melléfeküdt. Mindegy, mi lesz holnap, legalább ma este biztonságban lehet. Se szörnyek, se Hosen nem volt itt, csak Vance, aki igazán jól bánt vele. Mielőtt elaludt volna, a kezében forgatta a töltényhüvelyt, és a kocsi ajtaját nézte a folyosó végében.
Ha… ha esetleg most titokban kinyitná azt az ajtót, kisurranna, és visszatérne a szörnyektől hemzsegő vadvilágba, még túlélhetné. Nem kellene szembenéznie a Teszttel, nem lenne agyonlőve azon nyomban. Nem tudta, meddig élhetne, de minden bizonnyal jóval tovább, mint a holnapi nap.
De fontosabb volt-e a spórája a saját életénél? Igen, fontosabb volt. Az Abyss teremtményei számára a halál jelentéktelennek számított. És ezalatt az Abysson kívül töltött, rövid nap alatt An Zhe a szemtanúja volt Anthony átalakulásának és Hosen halálának. Az emberek élete sem volt semmivel értékesebb. Lehunyta a szemét. Tudta, hogy nincs más esélye, mint eljutni az Északi Bázisra.
*
Másnap kora reggel folytatták az útjukat a bázis felé. Mivel csak Vance volt képes vezetni az autót, és neki hamar elfogyott az energiája, szabálytalan időközönként kényszerpihenőt tartottak. Aznap délután is megálltak, majd éjfél táján, immár a harmadik napon, ismét észak felé indultak. Amikor az Aurora elkezdett halványodni, és az eget fehérség takarta be, Vance megszólalt:
- Majdnem ott vagyunk.
An Zhe előre pillantott. A reggeli, szürke ködből fokozatosan kibontakozott egy kerek város a horizonton. Város – ismerte ezt a szót. Az emberek összegyűltek benne, csak úgy, mint ahogy a gombák összegyűltek esőzések idején.
A páncélautó folytatta az utat előre, és ahogy a reggeli köd apránként felszívódott, úgy váltak egyre jobban láthatóvá a város körvonalai. A várost ezüst fémfalak fogták körbe, a magasságuk túlszárnyalta a legnagyobb gombáét is. Ha húsz ember állt volna egymás vállán, még az sem lett volna elég, hogy megmásszák a falat. Ráadásul fém tüskök és tövisek meredtek ki a falból, éles és jéghideg árnyalatúak, mint a téli kövek és a föld.
A város széle tömve volt mindenféle biztonsági- és lézereszközökkel, így akárki is surrant volna be, nem maradt észrevétlenül. Csak a két városkapu adta a lehetőséget a be- és kijárásra, és az egyik csak a bejárásra, a másik csak a kijárásra volt használható. Jelenleg afelé közeledtek, amelyiken a belépést engedélyezték.
Aztán An Zhe megannyi, Vance-éhoz hasonló csapatot látott, minden irányból közelítve. Néhányan gyorsabban jöttek, másokat lelassítottak a nehéz fegyverek és felszerelések. Négy vagy öt ember tartozott egy csapathoz, és minden csapat az övékhez hasonló páncélautót vezetett a kijelölt helyeikre, mielőtt kiszálltak volna.
Előbb Vance szállt ki, majd An Zhe is kiugrott az autóból, rögtön rámarkolva a férfi karjára. Az ujjai alatt enyhén feszülő izmokat érzett, úgy gondolta, a helyszín nyilván felébresztette Vance néhány kellemetlen emlékét az öccséről.
A kapu felé sétáltak, ahol hosszú sor várakozott. Lehetett valami fennakadás a sor elején, de onnan, ahol álltak, nem láttak vagy hallottak semmit. Az emberek így is rendben bejutottak. An Zhe szorosan Vance nyomában volt, és ide-oda nézelődött. Fekete egyenruhába öltözött katonák álltak a kapu mindkét oldalán, két fegyverrel a csípőjükhöz erősítve. Az egyik egy hőfegyver volt, a másik egy lézerpisztoly. Mögöttük hatalmas, nehéz harci eszközök meredtek közvetlenül a városkapura. El lehetett képzelni, ahogy ezek a nehéz fegyverek egy pillanat alatt cafatokra lőttek bármilyen szörnyet, ami próbál bejutni a kapun.
Ahogy nézelődött, egy fekete alak vonta magára a tekintetét. A távoli, városfal alatti nyílt területen egy hanyagnak és fegyelmezetlennek tűnő személy várakozott, szintén fekete egyenruhában, úgy látszott, elhagyta a posztját. Nem állt őrt olyan rendezett stílusban, mint a kollégái, inkább a városfalnak dőlt, és lassan polírozta a fegyverét lehajtott fejjel. Viszont az ezüstszélű egyenruha sokkal tisztábbnak és impozánsabbnak mutatta, mint a társait, talán mert egyébként is igen magas volt, karcsú és arányos testalkatú.
Vance vetett arra egy pillantást, majd valami oknál fogva gyorsabban kezdett sétálni, egyenesen előre meredve. Épp ahogy azon voltak, hogy a sor végére álljanak…
An Zhe látta, ahogy a távolban álló férfi lassan felemeli a fejét. Egy jegeszöld szempár tűnt fel az egyenruha fekete kalapja alatt. An Zhe egy pillanat alatt megfagyott mentében, úgy érezve, maga a környezet is fagyasztóvá vált körülötte. Vance erre hátrafordult.
- Mi a ba…
Fegyverlövés hallatszott. A férfi hangja hirtelen elhalt. Vance magas alakja megingott, majd egy puffanással esett el. A szemei tágra nyíltak, a torkából gurgulázó hang tört fel, a halántékából pedig vér csepegett. A teste megrándult párszor, majd nem mozdult többé.
An Zhe-nek arra se volt érkezése, hogy a ruhaszegélye után kapjon, vagy, hogy egyáltalán végiggondolja, most mi is történt pontosan. Csak arra volt képes, hogy felemelje a tekintetét az egyenruhás katonára, mivelhogy abban a pillanatban a katona lassan elfordította a koromfekete pisztolycsövét…
Egyenesen őfelé.
*Megjegyzések:
Arbiter Kódja: Arbiter’s Code – először Döntőbírók Kódjaként fordítottam, de valahogy sosem stimmelt számomra. Ez a hatalmi rendszer a bázison
Eljáró Bíróság: Trial Court – (elsőfokú bíróságnak vagy legfelsőbb bíróságnak is lehet nevezni, mivel itt egy kicsit többet csinálnak a bírók, mint a való világban, így jobbnak tűnt.) ez a legmagasabb hatalmi szint
Bírák: Judges (ítélethozóknak is lehet fordítani) – tejhatalmat gyakorolnak élet és halál felett, akárkit lelőhetnek büntetlenül.
Xenogenikus: xenogenic – a xenogenikus szót, mint melléknevet, a xenogéneket, mint főnevet használom, hogy kicsit elejét vegyem a szóismétlésnek. Utóbbival kifejezetten az alanyt jelölöm. Nagyjából azt jelenti, kevert vérű, vagy más fajba tartozó. Később lesz még ezekről szó.
Teszt: Trial – először Pernek fordítottam, utána Próbának (megpróbáltatás). Harmadik átnézésre Tárgyalásnak. :’) Ezzel a szóval megbajlódtam. Mindegyik valamilyen szinten jó, valamennyire illik a szituációhoz, de közben egyik sem, mert mindegyik kicsit többet jelent, mint ami itt folyik a sztoriban. Jelenthetne még Vizsgálatot, ami már jobban illene a szituációhoz, viszont nem rémisztő a hangzása. XD Nagylelkűen a tesztnél maradtam, mert tesztet sok helyen és sokféleképpen csinálnak, rövid, tömör, és talán a legjobban fedi a Trial lényegét… De mindenki döntse el, melyik hangzik neki a legjobban. XD
Arbiter: Döntőbíró – Annyi bírósággal kapcsolatos szó van, hogy ez a „nemes” titulus nemigen emelkedett ki a többi szó közül a magyar változatában, mint az Arbiter, ami sokkal fenyegetőbbnek érződik, ezért ezt meghagytam így.
An Zhe magázódása: a későbbi fejezetekben kiderül – SPOILER LOL – hogy An Zhe nagyon engedelmes és törvénytisztelő gombácska. És mint ilyen, úgy éreztem, hogy nem tegezne le csak úgy akárkit. Az angol szövegben nincsenek udvarias vagy közvetlen beszédstílusok, mindegyik tegeződésnek érződik, így nehéz eldönteni néha. Szóval, An Zhe többnyire magázódni fog. Az Arbiter többnyire magázódik a munkatársakkal és hatalmi személyekkel, de alárendeltekkel és An Zhe-vel nem. Ésatöbbi. Igyekezni fogok a hatalmi és státuszkülönbségeket ezek által érzékeltetni. XD
Megjegyzések
Megjegyzés küldése