V. fejezet - Te nem An Zhe vagy
Azután könnyűvé vált, és fel-alá szánkázott a levegőben. Az ablak felől beszökő fény áradó tengervízzé vált, és az asztalon heverő papírok és könyvek elázva benne fehér masszává aszalódtak. An Zhe pislogott. Nem érzett kellemetlenséget, csak épp a mozdulatai lettek nagyon-nagyon lassúak és bizonytalanok. Nem tudta irányítani a testét. Olyan volt, mintha egyszerre repült mégis zuhant volna. Később pedig – később fokozatosan elsötétült előtte minden, és elvesztette az eszméletét.
A hideg ébresztette fel. Ahogy magához tért, rájött, hogy az ablakon kívül elterülő töretlen, szürke épülettömbök alkotta háttér vörös-arany színezetet kapott a lemenő naptól. Mivel elaludt – vagy inkább elájult – vagy hét-nyolc óra is eltelt. Végül kiderült, hogy a méreg a hifáiban letargikussá teszi az embereket…
A nappaltól eltérően az éjszaka jóval hidegebbnek tetszett a szobában. An Zhe lefeküdt az ágyra, és alaposan betakarózott, csak azután nyerte vissza valamennyire a teste melegét. De azután, hogy a hideg okozta érzéketlenség elszivárgott, éhesnek érezte magát.
An Zhe jobban szeretett úgy táplálkozni, ahogy a gombák szoktak, viszont az ide vezető útján nem találkozott egyetlen talpalatnyi termőtalajjal sem az egész bázison, úgyhogy az étel maradt az egyetlen lehetősége. Homlokráncolva gondolta, milyen problémás féle teremtmények ezek az emberek.
Szerencsére An Ze megmaradt emlékei megmutatták neki, honnan tud élelmet szerezni. A bázis nyolc körzetre volt felosztva, melyek közül a 6-os, 7-es, és 8-as számúak szolgáltak a fő lakónegyedekként. Itt minden épület egy egész közösség volt. Az első emeleten találhatta a fő csarnokot, ahol vizet és élelmet osztottak minden nap ugyanabban az időben. A tizenhat év alatti gyerekeknek ingyen adag járt, míg a tizenhat feletti felnőtteknek a kártyájukat lecsippentve kellett fizetni az ételemért a bázis fizetőeszközével, melyet R betűvel jelöltek.
A csarnokban nem volt túl sok ember, úgy ötven-valahány első ránézésre. Csak két ablaknál árultak ételt. Az egyikben egy bizonyos gumós növény ehető pasztáját, a másikban pedig… nos, ugyanannak a gumós növénynek a levesét lehetett megvenni. Ahogy az emlékei közt keresgélt, halványan derengett neki, hogy „krumpli”-nak hívják.
An Zhe lehúzta az igazolványát, hogy fizessen.
Krumplipüré – ár: 0.5R; egyenleg: 9.5R
Krumplileves – ár: 0.3R; egyenleg: 9.2R
Ahogy az egyenlegét jelző számokra meredt, An Zhe rájött, hogy napokon belül az éhhalál szélére fog kerülni. Olyan érzés volt, mint mikor egy gomba gyökeret ver a száraz földben, minden pillanatban a halállal szemezve. Ahogy evés után visszatért az ötödikre, és vett egy üveg vizet a közösségi vízosztó szobából 0.1R-ért, az érzés még tisztábbá vált.
Így még eggyel gyarapodott a tennivalóinak listája: kellett találnia egy bevételi forrást.
Ahogy visszacsavarta a rozsdamentes acél kupakot, An Zhe az üveget a kezében tartva fordult volna be a sarkon, amikor váratlanul felcsendült mögötte egy hang.
- An Ze?
Az enyhén remegő, hangos megszólítás visszhangzott a szűkös helyen. An Zhe megfordult. A folyosón egy magas, erős alkatú, jóképű fiatalember állt. Tágra nyílt szemekkel meredt An Zhe-re, az ajkai megremegtek; nehéz volt eldönteni, hogy az arckifejezése tulajdonképpen örömöt vagy sokkot tükröz.
- An Ze? – szólította meg ismét. – Te… visszatértél? De hát te nem…?
Ezekre a szavakra váratlanul elvesztette a hangját, és elkékült az arca. Olyan volt, mintha nem tudta volna, hogyan kellene folytatnia.
De An Zhe tudta, mit akart mondani, ugyanis azt is tudta, hogy ki ez az ember. A neve Josh volt.
Josh An Ze gyerekkori barátja és szomszédja volt, akivel együtt nőtt fel. Néha Josh gondoskodott An Ze-ről, bár a legtöbb esetben épp ellenkezőleg, An Ze gondoskodott Joshról – foltos memóriatöredékek maradványai úsztak An Zhe előtt.
Azonban az információi Joshról ezúttal nem csak An Ze emlékeiből származtak. Gombaként is látta ezt a személyt ezelőtt. An Ze emlékei és a saját maga által látottak kombinációja felfedte előtte An Ze halála okának teljes történetét.
An Ze olyasvalaki volt, aki írásból élt. Az volt a munkája, hogy novellákat, esszéket és verseket írjon az emberek szórakoztatására, ezeket a Havi Bázis időszakos újságjához küldte, és a bázis rendszeresen lehozta az írásait. Azonban három hónappal ezelőtt a bázis megszüntette ezt a létesítményt, az egyre jobban megfeszített munkaerő és erőforrások megtakarításának ürügyével.
Akkoriban…
- An Ze, mit olvasol? – kérdezte Josh.
Josh viszont a homlokát ráncolta.
- Nem akarsz többé polgár lenni? – kérdezte. – A vizsga nagyon nehéz.
- Nem gond – felelt An Ze.
- An Ze, te is nagyon jól tudod, milyen régóta akarok veled kimenni a vadonba – vágta rá jóval erélyesebben Josh.
An Ze mosolygott. Az ő hangja végtelenül lágy volt, egyszerre tűnt úgy, mintha kényeztetni akarná az önfejű barátját, mégis lemondóan sóhajtana.
- Nem vagyok megfelelő rá, hogy kimenjek.
- Majd én megvédelek – fogta meg a vállát Josh, és az ő hangja is ellágyult. – Nem tudnálak magadra hagyni. Gyere velem a vadonba. Nem megyünk semmi veszélyes helyre.
A legtöbb emlékdarabkája ilyen és efféle volt. Végül, megadva magát Josh szüntelen zaklatásának, An Ze beleegyezett, hogy kimenjen a vadonba kalandozni vele. Josh egy nagy zsoldos csapat tagja volt. Tekintve, hogy véghezvitt néhány említésre érdemes tettet, könnyedén mutathatta be An Ze-t a csapatnak, ahol az utóbbi volt a felelős az alapanyagaik kiosztásáért és nyilvántartásáért.
De a vadonban bármi megtörténhet. Azon a napon, a csapat eltévedt, és bekocsikáztak az Abyss szegélyére. Mire észrevették a gombák szokatlan bőségét, túl késő volt. Az Abyss szörnyetegei semmilyen ennivalót nem eresztettek, ha a zsákmány önként kínálta fel magát. Az emberek számára még az Abyss legkülsőbb szegélyei is halálosan ijesztő volt. Az öt páncélos autóból három tönkrement, és az emberek hatalmas pánik közepette kerültek áthelyezésre ezekből az autókból a maradék kettőbe. Ahogy iparkodtak, An Ze odébb lökte Josht, hogy éppcsak megmeneküljön egy repülő szárnyas szörnyeteg csapásától, ő viszont ennek következtében elbotlott egy indában.
Josh egy pillanatra megfagyott a helyén. Azonban ahogy az a pillanat elmúlt, a túlélési ösztönei mindent felülírtak. Aközül, hogy húzza-e fel An Ze-t vagy rohanjon az életéért, az utóbbit választotta, fogát szorítva, sprintelve a páncélautó felé, mielőtt a kapitány berántotta volna őt oda – eközben An Ze csak nézhette az alakjukat, a mellkasát pedig egy szörnyeteg csontos sarkantyúja döfte át.
A zsoldos csapat azonnal tüzelni kezdett a legnehezebb fegyvereikkel, közben folyamatosan visszavonultak. Olyan hangos volt a csetepatéjuk, hogy felkeltették vele An Zhe-t – azért jött elő, hogy a spórája után keressen, bár mindig üres kézzel tért vissza. Ezúttal azonban máshogy volt. Elbújva a heves harcok zajaiban, csendesen magával vitte An Ze testét a barlang mélyére.
Így hát most, hogy Josh ott állt előtte, An Zhe-nek nem volt mit mondania. Bármely élőlény is nézzen szembe a halállal, a legelső ösztönös reakciója, hogy meneküljön. Josh nem csinált semmi rosszat, de An Zhe nem kedvelte.
- Te… mintha nem lennél egészen önmagad. – Josh ádámcsutkája nagyot rándult. – Begyógyult a sebed? Megmenekültél az Abyssból?
An Zhe mindössze nyugodtan nézett rá.
- Nem, te nem An Ze vagy. Te nem vagy ember – lépett hátrébb váratlanul Josh krétafehér arccal. – Te egy xenogén vagy.
- Elnézését kérem – sétált előre An Zhe, a vállával súrolva a másikat. – Véletlenül megettem egy mérgező gombát, ezért nem emlékeszem, ki maga.
Végül is, nem hazudott.
Ezzel együtt pedig An Zhe nem is szánt több figyelmet a férfinek, tovább sétált előre. Hosszú ideig nem hallatszottak léptek mögötte. Csak mikor a személyigazolványával kinyitotta a lakása ajtaját, sietett oda hozzá Josh, és megragadta a vállát.
- Te tényleg An Ze vagy? De hát…
An Zhe lazán felvette a genetikai vizsgálat eredményét, ami az asztalon pihent, és odaadta Joshnak.
- Ez…?
An Zhe lepillantott, majd észrevette, hogy a papírköteg legtetején ott virított a korábbi papíros a felirattal, hogy „LÁZADJ AZ ARBITER ZSARNOKSÁGA ELLEN”. Lassan elvette a papírt, Josh pedig megvizsgálta a jelentést.
- Te… - futotta át a sorokat a tekintetével, majd felpillantott An Zhe-re. – Tényleg elmenekültél az Abyssból?
- Megmentettek – mondta An Zhe. – Nem emlékszem semmi másra.
Josh keze, melyben a jelentést tartotta, megremegett. Aztán az ajkai sarkában apró mosoly jelent meg, ahogy An Zhe-re nézett.
- Én… túlságosan megzavarodtam. Nem gondoltam volna, hogy vissza fogsz jönni. – Ledobta a génjelentést az asztalra, és enyhén An Zhe felé hajolt izgatottan. Még a szemöldökének szélei is rángatóztak. – Mennyit… felejtettél?
An Zhe hátrált egy lépést.
- Mindent elfelejtettem – felelte. – Kérem, ne zaklasson.
- Arra sem emlékszel, ki vagyok? – Josh hangja mélyebbé vált. – Együtt nőttünk fel.
- Köszönöm – felelt ismét röviden. – Megtenné, hogy elhagyja a lakásomat?
- Én… - Josh nyilvánvalóan nem számított rá, hogy An Ze efféle magatartással fogja őt kezelni, megdöbbent. – Régen nem ilyen voltál… - De egy pillanattal később ismét kedvesebb hangot öltött. – Nem zaklatlak. Pihenj egy jót, és majd holnap eljövök meglátogatni téged. Nagyon boldog vagyok. An Ze, mi vagyunk a világon a két egymáshoz legközelebb álló ember.
An Zhe szótlan maradt egészen addig, míg Josh sarkon nem fordult, majd távoztában halkan be nem csukta neki az ajtót. An Zhe úgy gondolta, nem volt túl karakterhű tett Joshtól, hogy ilyen könnyen hagyta magát lebeszélni, és távozott a szobából, de az is benne volt a pakliban, hogy Josh a nagymértékű bűntudat miatt menekült el.
A szoba ismét csendbe borult. An Zhe lefeküdt az ágyra, a párnát magához ölelve, halovány füsthöz hasonló szomorúságot érezve. Ez a szomorúság nem önmaga felé, hanem An Ze-nek szólt. Az emberek közötti ígéretek többnyire ilyen törékenyek voltak; Josh nem volt többé az An Ze-hez legközelebb álló ember. Ha egyszer rátalál a spórájára, visszatér az Abyssba, abba a csendes barlangba, gyökeret ver An Ze hófehér csontváza mellett, és az élete további részét gombaként tölti.
… A spórája.
Az ablakon kívüli éj sötét volt, az Aurora a szokásos módján tekergett a koromsötét égen. An Zhe az asztalához ült, és felkapcsolta az olvasólámpát.
Először is találnia kell egy munkát, hogy ne haljon éhen. Mindeközben információk után kellett keresnie a spórájáról, és az egyetlen nyom, amin elindulhatott, az a rezes töltényhüvely volt. Erre a gondolatra An Zhe idegesen a zsebéhez kapott. Folyamatos félelemben élt, hogy elveszíti – jó, még mindig megvolt neki. Bele tudta volna rejteni a gombatestébe, de emberi formájában ez lehetetlen volt. Olyan kicsi volt, úgy tűnt, akármelyik pillanatban kicsusszanhat a zsebéből.
Végül An Zhe talált egy fekete bőr zsinórt a szoba egyik fiókjában, amivel a nyaka köré kötötte a töltényt.
Pihent egy kicsi, fekete készülék is a fiókban. Nagy alapossággal vizsgálta meg a külső tulajdonságait, végül az emlékeiben találta meg rá a választ. Egy távközlő volt, és minden személy igazolványszáma volt a távközlő száma. Az emberek nagytávolságú beszélgetésekre használták, de csak a bázison belül tehették ezt meg – hiszen odakint nem volt jel.
Feltöltötte a távközlőt. Bár neki nem volt rá szüksége, úgy látta, hogy ez az „áramot használni” dolog igazán boldoggá tette az embereket. Ahogy lassan lenyugodott, elkezdte átvizsgálni az asztalát.
Az azon pihenő füzetekben voltak dolgok, melyeket An Ze maga írt. A kézírása meseszép volt. A fal melletti sarkon huszonvalahány könyv sorakozott, valószínűleg olyasmik, amiket An Ze élvezettel olvasott. An Zhe végigpillantott a kötetek gerincén húzódó címeken, aztán kinyúlt, és elvett egy durva kötésű, szürke borítós könyvet, ami a Bázis Kézikönyv nevet viselte.
Kinyitotta. A legelső oldalon mindössze egyetlen mondat állt.
Az emberiség érdekei mindennél előbbre valók.
An Zhe öntudatlanul csücsörített a szájával, és folytatta a lapozást. A második oldal a tartalomjegyzék volt. A kézikönyv négy nagyobb szekcióra volt osztva: a Bázis törvényei, a Bázis életstílusra vonatkozó korlátozásai, bizonyos területek funkciójának összegzései, és térképek.
An Zhe átugrotta a törvények szekcióját. Ő bizony egy törvénytisztelő gomba volt, és egy törvénytisztelő gomba nem szegné meg egyik faj törvényeit sem. Az életstílust megregulázására vonatkozó szekció részletesen elmagyarázta a munkaidők és pihenőidők jelentését a lakóközösségek életében. Áram, víz és étel egy órán keresztül volt szolgáltatva, reggel hattól számítva, illetve minden délben. A vacsora este hatkor volt, és az áramot egy kicsivel tovább, egészen este kilencig nem kapcsolták le. Minden lakótelep rendelkezett riasztótoronnyal, melyekből három típus létezett: „gyülekező”, „evakuáló” és „menedékbe vonulni”. A gyülekeztető hangjelzés egy rövid, magas hangú jel volt, az evakuációt jelző inkább hullámszerű zaj, a menedéket keresésre felszólító pedig éles sivítás. A bázis lakóinak engedelmeskednie kellett ezeknek az életmódbeli korlátozásoknak és a riasztótornyok instrukcióinak, viszont minden egyebet maguktól végezhettek el az életükben.
Ennél a pontnál An Zhe enyhén összezavarodott. Úgy gondolta, hogy ilyen korlátozások mellett az embereknek mindössze annyi a feladata, hogy csak otthon feküdjenek, és a meghatározott időpontokban előjöjjenek enni meg inni – de aztán hamar megértette a bázis szándékait.
Bár minden ember úgy élhetett, ahogy akart, kötelező volt megfizetniük az árát annak, hogy a bázison éltek. Hogy a bázison használatos valutához jussanak, az embereknek vagy munkát kellett találniuk, vagy csatlakozniuk kellett egy zsoldos csapathoz, és a vadonból értékes alapanyagokat szerezhettek, hogy átadják a bázisnak, pénzért cserébe. De… ha ez a helyzet, bárki szimplán elmehetne a legalacsonyabban veszélyeztetett helyekre, felkaphatna bármit, és eleget kereshetne vízre és élelemre.
An Zhe tovább lapozgatott. A következő szekció a különféle területek leírása volt.
Az első létesítmények a sorban az Ellátó Raktárak voltak, melyek be voltak számozva, 1, 2, és 3-as számúakra. Az első kettő a katonasághoz tartozott, a bázis be- és kijáratánál kaptak helyet, és ezek voltak felelősek a kiértékelésekért és a cserepénz kifizetéséért, illetve harci felszerelések alapanyagaiért. Valahányszor egy zsoldos csapat visszatért a vadonból, a raktár dolgozói a begyűjtött alapanyagok értéke alapján kalkulálta ki a folyósításra szánt pénzt, és a megmaradt halálos fegyverek és páncélautók az ő fennhatóságuk alá kerültek vissza, megtiltva, hogy a városba lépjenek. Csak amikor egy zsoldos csapat megint kiment a vadonba, akkor tudták ismét igénybe venni ezeket. A zsoldosok becserélték a pénzeket fegyverekbe, lőszerekbe, páncélzatra, benzinre, és egyéb felszerelésekre, amik szükségesek a portyázásokhoz, illetve akár még különféle páncélautókat is vehettek.
A másik két raktárral ellentétben, a 3-as számú a városon belül helyezkedett. Az volt a felelős a polgárok alapanyagainak átadására a bázison szerezhető pénzért. Itt aztán az ember tudott vásárolni mindenféle hasznos dolgot, mint a napi szükséges felszerelések, étel és alapanyagok, alkohol, elektronikai cikkek, vagy akár még lakásügyletek is.
A 3-as raktárral szemben volt a „bolhapiac”. Néha, amikor a zsoldosok által a kinti, emberi maradványvárosokban összeszedett zsákmányra a katonaságnak nem volt szüksége, akkor behozhatták ide ezeket a dolgokat eladásra, persze miután meggyőződtek azoknak biztonságosságáról. An Zhe itt talált egy pár lábjegyzetet.
Jegyzet: A bolhapiacon létrejött munkaviszonyok és szerződéses kapcsolatok nem képzik a bázis általi legális védelem tárgyát. Saját felelősségre folytatható.
Nem volt más ideírva. An Zhe arra az egyetlen szóra fókuszált: munkaviszony. Más szóval: a bolhapiac is egy olyan hely volt, ahol munkát lehetett találni.
Ezek után következtek az összefoglalók a lakótelepekről. A legnépesebb övezetek a 6-os és 7-es Kerületek voltak. A többi negyedben üres házak álltak, és kevés ember élt. A 8-as Kerület egy központosított menhely volt a legbiztonságosabb épületekkel.
Ezután összefoglalták az Eljáró Bíróságot is.
An Zhe egyből felidézte az ezredes jegeszöld tekintetét, és az olvasási sebessége jelentősen lelassult, ahogy minden szót figyelmesen ivott magába.
Az Eljáró Bíróságnak nem csak az volt a feladata, hogy kiszűrjék a xenogenikus lényeket a városkapunál. Napi járőrözést is végeztek a népes területeken, másodlagosan szűrve az embereket, és kiiktatva a veszélyforrásokat. A legfőbb járőrözési pontok a raktárak körül voltak, de néha átnézték a lakóövezetek épületeit is – főleg az olyan esetekben, ahol az emberek abnormális viselkedésformákat mutattak, vagy ha valakit jelentettek.
Fura módon egy rövid figyelmeztetés bukkant fel An Zhe elméjében: „Jobban jársz, ha az vagy.”
An Zhe, ha kívánhatott volna, azt akarta volna, hogy Lu Feng örökre maradjon a városkapunál, és remélte, hogy az Arbiternek nem kell leereszkednie, és a lakókörzetekbe jönnie.
Folytatta a lapozást. A többi helység nem volt annyira fontos számára – a Városi Ügyek Hivatala, a Városvédelmi Hivatal, a Főváros, és így tovább. A kézikönyv szerint a bázist a Külváros alkotta, más néven az Erőd, és a Főváros. A Főváros volt a hely, ahol a bázis legfontosabb tudományos vizsgálatait végezték, ez volt a helye a fegyvergyáraknak, illetve az energiaellátás és a politika központja volt. A belépés mindenki számára tilos volt, kivéve, aki speciális igazolvánnyal vagy tartózkodási engedéllyel rendelkezett.
Végül, ahogy végigsiklott a tekintete a térképeken, An Zhe becsukta a könyvet. Megint megállapította, hogy az emberek a gombáktól igencsak eltérő teremtmények.
A következő könyv, amit kinyitott, az Ellátó Raktárak Értékelésének Ismertetője volt. Ahogy meglátta a borítót, ezzel kapcsolatos emlékek bukkantak fel a fejében, sokkal tisztábban, mint más emlékek. An Zhe arra gondolt, ez bizonyára azt jelentette, hogy a raktárhoz menni An Ze számára egy rendkívül fontos dolog volt. Ha viszont ez volt a helyzet, miért egyezett bele, hogy Josh-sal a vadonba menjen? Ezen jóideig eltöprengett. Végül arra a megállapításra jutott, hogy An Ze csupán ilyen ember volt.
An Ze kihagyta a felvételi vizsgát. A raktár idei toborozó vizsgáját tizenöt nappal ezelőtt tartották. Abban az időben ő már egy halom fehér csonttá vált. De nem baj, gondolta An Zhe. Egy év múlva, amikor a raktárak ismét toborozni fognak, elmegy és megpróbálja, ha akkortájt még az emberek bázisán lesz. Így ha majd visszatér a barlangba, elmesélheti An Ze-nek, hogy milyen is volt.
Ilyen hosszú ideig olvasni igencsak kimerítette az energiáját. Miután próbált elolvasni két oldalt az Értékesítési Ismertetőből, An Zhe kezdett elálmosodni. Végül lefeküdt, és elaludt. Másnap reggel, hogy elkerülje a Josh-sal való találkozást, már négykor elhagyta a szobáját, lesétált a közlekedési megállóhoz, és felszállt a vonatra, mely a raktárhoz vitte – az ingyenes piacra akart menni munkát keresni.
Reggel hét volt, mikor leugrott a vonatról, a fehér ködsálak még mindig megtöltötték a levegőt. Az ingyenes piac egy nagy, kör alakú építmény volt, négy bejárattal, ő a legközelebbit választotta. Azonnal alkohol szaga telítette meg az orrát.
Nem messze a bejárattól négy hosszú asztalt állítottak fel, és zsoldosoknak öltözött férfiak ivós játékokat játszottak, és hangosan beszélgettek. Alkoholos kupicák hevertek előttük, és olykor-olykor újratöltést kértek. Amikor ez történt, egy pincér jelent meg, hogy feltöltse a kupicát, majd elővett egy kis szerkentyűt, amit a férfiak által tartott személyi kártyához nyomott, így fizettetve velük.
Egy termetes, sötét bőrű zsoldos egyedül ivott. Ahogy meglátta An Zhe-t, a zsoldos megvonogatta a szemöldökét, vigyorgott, és felé lengette a kupicáját.
- Mit néző’, kölyök? Ide akarsz jönni, megtanulni inni?
Egy rövid hajú nő az oldalán azonnal mellkason könyökölte a zsoldost. A hangja rekedt volt, de jókedvvel teli.
- 32-es cikkely, kiskorúak számára tilos az alkoholfogyasztás.
- Ha iszik, hát iszik – vont vállat a zsoldos. – Vagy gondolod, hogy az Arbiter mindjárt magávaa’ hurcolná?
- Az ilyen kis fiatalkák nem ismerik az Arbiter hatalmát – nevetett nyíltan a nő.
- Hamar meg fogja ismerni.
An Zhe a közelükben állt, arra vágyva, hogy elmondja nekik, „én nem vagyok kiskorú”, de mire végiggondolta, hogyan mondja el, a másik kettő ölelkezni kezdett, és egymásnak nyomták a szájukat, ahogy egymásba gabalyodtak. Rájött, hogy senkit nem érdekelte úgy istenigazából.
Így aztán gyorsan el is nézett onnan másfelé.
A krumplileves illata felé szállt a bejárat jobb oldala felől, de ez az aroma sokkal teltebb volt, mint azé a krumplilevesé, amit a lakótelepen kapott az első emeleti csarnokban, ráadásul kellemes, húsos szag is vegyült bele. Az egyik zsoldosnak az egész feje egy fehér műanyagtálban volt, így fogyasztotta el a reggelijét. Ez az illat An Zhe-t is éhessé tette, hisz nem evett még.
Beljebb is hasonló látvány fogadta, a féktelen atmoszféra áthatotta a csarnokot. A hosszú, alkoholt és ételt áruló asztalok mellett akadt megannyi ruhaárus bódé, ahol ezen kívül hátizsákokat és kesztyűket is lehetett venni. Még beljebb haladva csökkent az átlagos árucikkeket kínáló standok száma; egyetlen asztalon is sok különös tárgyat és csecsebecsét árultak, melyekről An Zhe hírből sem hallott.
- Újonnan kiásott okostelefon az 511-es Szellemvárosból. Be tudod kapcsolni, ha egyszer feltöltötted! – Ahogy An Zhe sétált, egy fekete ruhás, hátizsákos fiatal ugrott elé, mint egy kismajom. Alacsony volt és cingár, húzott szempárral, melyek folyamatosan ide-oda jártak. Abban a pillanatban, hogy megállította An Zhe-t, előrántott egy fekete, kocka alakú tárgyat a táskájából, és meglengette An Zhe orra előtt. – Megnézed? Most adok neked tíz százalék kedvezményt, és mellédobok egy ingyenes töltőkábelt. Tudsz rajta játékokat játszani.
- Köszönöm, de nem – hárított An Zhe.
Erre a fiatal előrántott egy fehéret a táskájából.
- Mit szólsz egy másik példányhoz? A színe is passzol hozzád. Ez a legújabb modell, tudod, az utolsó Apple modell, mielőtt elkezdődött volna a Csapás Kora. Ezeket 10.000R-ért adták régen, de most 100R-ért is jó lesz.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem – ellenkezett ismét An Zhe.
De az alak folytatta azzal, hogy egy újabb tárgyat kapott elő a táskájából.
- Nincs rá szükséged? Szóval van már mobilod, huh? Esetleg kérsz hordozható akksit? Amikor nincs áram a bázison, használhatod töltésre. Már eladtam a nagy kapacitásúakat. Ezt csak kétszer tudod feltölteni, szóval adok kedvezményt, csak 30R-be kerül.
A fekete ruhás fiatal arckifejezése megfagyott. Egy pillanat alatt tett vissza mindent a táskájába, megperdült, és mormogva menni is készült: - Minek jössz a feketepiacra, ha nincs pénzed?
- Várj! – kiáltott utána An Zhe, hogy megállítsa.
A másik felé fordította a fejét, de a magatartása rendkívül negatívvá vált.
- Mi van?
- Én… munkát keresek – felelt An Zhe. – Tudod, hol találhatok?
A fiatal erre visszafordult, és homlokráncolva mérte végig tetőtől talpig.
-… Szóval munkáért jöttél.
- Igen – válaszolt An Zhe őszintén.
Egy pillanatnyi csend után An Zhe megismételte a kérdést.
- Hová kell mennem?
- Oh, arra – mutatott az egyik sarok felé a fiatal. – Menj lefelé. Harmadik földalatti szint, kérd a női főnököt.
- Köszönöm – mosolygott rá hálától telve An Zhe.
- Jól nézel ki, szóval valaki megbízhatót találj – tette hozzá a srác. – Ha meggazdagszol, ne felejts el megkeresni, és venni egy mobilt.
-… Oké.
*
Harmadik földalatti szint.
Nedves – ez volt az első gondolata a helyről. Egy gombának imádnia kellene az efféle nedvességterhes atmoszférát, de a fanyar szag, ami a párába keveredett, fintorgásra késztette. Körbenézve An Zhe látta, hogy a gyenge fény alatt méhsejtszerű helyiség bújt meg, cikk-cakkos folyosóval. Számtalan szűk fülkét építettek a falakba, egyszerű műanyag lapokból. Nem járt a levegő, így a párolgó víz a műanyagpalán sűrűsödött össze megannyi vízcsepp formájában. Az egész hely hullámszerű zümmögést hallatott, aztán An Zhe rájött, hogy csak a sok, puha emberi beszéd gyűlt össze és visszhangzott, melybe belekeveredett néha pár felrikkanó nevetés.
An Zhe hezitált kissé, majd előre lépett néhányat.
A kis beugrókra nézett mindkét oldalon. A bal oldali üres volt, de a másikban látott egy hosszú hajú nőt, aki éppen fejet hajtott a másik oldalon ülőnek. Miután hallotta a lépteit, felemelte a fejét, és neki is bólintott egyet.
An Zhe folytatta az utat előre. Párbeszédet hallott meg, az első megszólaló egy nő volt.
- Milyen volt az időjárás a 2-es Medencében?
- Nem rossz. – Ezúttal egy mély és kedves férfihang válaszolt, egy kicsit elnyújtotta a mondat végét. Úgy sejtette, a férfinek be lehet dugulva az orra. – Az időjárás elég kellemes, csak túl sok földrengés volt. Három földrengést is átvészeltünk a hónapban. Az volt a legrosszabb, hogy mindannyian kint voltak, én meg egyedül a kocsiban. Már majdnem azt hittem, vissza se fognak jönni.
- Ha nem tudnak visszajönni, csak vezesd vissza az autót – nevetett fel a női hang.
- Korábban, az utolsó előtti csapatban a kapitány azt mondta, megtanít vezetni, de csak a szája járt. Azt is mondta, legközelebb magával visz, az is süketduma volt. Elkísértem őket egy egész hónapra, mindössze 300R-ért. Nem túl fukar?
- Nem szabad komolyan venni a zsoldosok szavait – felelt a nő. – Nem szoktál még hozzá eléggé a trükkjeikhez?
An Zhe megállt. Eszébe jutott Hosen mohó arca, kapzsi szemei, és hirtelen megértette, miféle munka zajlik a harmadik földalatti szinten. Ezzel együtt felrémlettek neki a Bázis Kézikönyv szavai: Az ingyenes piacon létrejött munkaviszonyok és szerződéses kapcsolatok nem képzik a bázis általi legális védelem tárgyát. Saját felelősségre folytatható.
Ő nem akart szembenézni ezekkel a következményekkel. An Zhe azonnal menni tervezett, de épp, mikor megfordult, váratlanul beleütközött egy puha testbe.
- Oh – sikkantott fel egy magas, női hang. – Kicsi szívem, ez az első alkalmad itt?
A „kicsi szívem” szavak által vetett árnyék igencsak sötét volt. An Zhe reflexszerűen hátralépett kettőt.
Egy magas nő állt előtte, mézszínű bőrrel, felfelé kanyarodó, kék szemekkel, és hosszú barna hajjal, melynek vége loknikba gyűrűzött.
- Venni akarsz valakit? Vagy magadat árulod? – A nő mosolygott, ahogy ezt a fülébe susogta.
- Egyik sem – vágta rá An Zhe, és hátrált még egy lépést, míg bele nem ütközött a műanyag palába. – Rossz irányba mentem.
- Rossz irányba? – kérdezett vissza a nő. – A játékbarlang a másodikon van. Oda szerettél volna menni?
A nő cigarettát tartott jobb kezének ujjai közt. Miután vörös ajkaihoz emelte, és beleszívott, megint rámosolygott.
- Vigyázz, el ne veszítsd magad.
An Zhe körbelesett, de a nő egészen a sarokba szorította, ezért nem tudott meglépni. Ezzel a fantasztikusan kinéző emberrel még nehezebb volt bánni, mint az Abyss szörnyetegeivel.
- Ne légy ennyire megijedve – fújt ki a nő egy jókora hófehér füstpamacsot. – Nem foglak megenni.
- Akkor lenne szíves elengedni? – kérdezte hát An Zhe.
A nő ismét mosolygott.
- Elengedni? – felvonta a szemöldökét. – Csak a sarokba szorított emberek jönnek le a harmadik szintre. Ha elmész innen, mégis hova máshova mehetnél? – Beszéd közben megragadta An Zhe vállát, és közelebb húzta magához. – Ijesztő ez a hely számodra? Nem kell, hogy az legyen. Egy jó nagy szobát adok neked.
- Köszönöm – hajtotta le a fejét An Zhe. – De tényleg csak a rossz irányba jöttem.
- Hm?
- Átlagos munkát keresek – magyarázta. – És valaki azt mondta, a harmadik földalatti szintre kell jönnöm.
- Csak a felszín felett vannak tisztességes munkák a feketepiacon. – A szavait hallva a nő pislogott, a tekintete olyan volt, mint a sodródó füst. – Még ezt sem tudtad?
- Most már tudom – felelt An Zhe. Ahogy arra is rájött, hogy a Bázis Kézikönyv által emlegetett „ingyenes piac” nem hivatalos néven feketepiacként volt ismert.
- A bázis törvényei nem védik a feketepiacot. – A nő tovább cigarettázott, közben a falnak dőlt, többé nem szorítva An Zhe-t a sarokba, elég nagy helyet hagyva neki.
An Zhe arra számított, hogy ezzel azt jelzi, szabadon engedi, de amikor tett egy lépést előre, meglátott két magas, fekete ruhás alakot kilépni a nő mögül, az egyik a bal oldalára, a másik a jobb oldalára állt, ezzel elzárva a szűkös menekülési útvonalat.
- Aki egyszer betette a lábát a harmadik földalatti szintre, nem hagyhatja el többé. – A nő hangja nem volt már mézédes és megkapó, fagyosság járta át a szavait. – De most szerencséd van.
An Zhe felemelte a fejét, és rápillantott.
- Adok neked egy esélyt – folytatta a nő. – Mr Shaw boltja munkaerőhiányban szenved. Ha akar téged, vele mehetsz. De ha nem…
A szavai elhaltak félúton, és a nő megfordult, és az egyik irányba sétált.
- Gyere.
An Zhe csupán egy pár pillanatig gondolkodott, mielőtt követte a nőt mélyebbre. A fülkék annyira sűrűn álltak egymás mellett, hogy majdnem olyan érzése volt, mintha egy méhkaptárból készült útvesztőben járna, főleg, hogy a fény is egyre halványabb és halványabb lett. Végül, a terület legvégén egy ajtó sejlett fel a szürke falon. A nő kopogott.
- Mr Shaw, lenne egy üzlet, amit meg akarok veled vitatni.
Az ajtó egy kattanással nyílt ki. Odabent egy hófehér hajú öregember állt, talpig feketébe öltözve, csokornyakkendőben. Összehúzott szemekkel méregette a nőt.
- Doussay, milyen ritkaság, hogy meglátogatsz.
A nő mosolyogva nyomta el a cigarettáját a falon.
- Kerestelek valami miatt.
- Mekkora üzletről lenne szó? – A Mr Shaw névre hallgató férfi a nőre pillantott, majd An Zhe-re.
A nő – Doussay – An Zhe vállára könyökölt.
- Nem olyan nagy, csak bonyolult. Attól tartottam, nem egyeznél bele, ezért hoztam neked egy ajándékot. Hallottam, hogy az előző segéded a halálba itta magát, és most keresed a következőt. Ha nők, akkor mindig rondának találod őket, ha férfiak, akkor lomhának. Nézd meg jól ezt a kicsikét itt.
Mr Shaw szürkéskék szeme megint An Zhe-re fordult.
- Engedelmesnek tűnik.
- Igazából tényleg engedelmes – dobta át a haját a vállán Doussay. – Azonnal tudtam, hogy kedvelnéd őt, amint megláttam, Mr Shaw.
Mr Shaw mosolygott, majd An Zhe-hez intézte a szavait.
- Nyújtsd ki a kezedet, hadd lássam őket.
An Zhe kinyújtotta a kezeit. Az ujjai vékonyak és hófehérek voltak, meghintve némi rózsaszínnel.
- Doussay, honnan szerezted ezt a fiút? Miért jönne egy hozzá hasonló gyerek a harmadik szintre?
- Becsalogattam – felelt Doussay. An Zhe szóhoz sem jutott. Aztán hallotta, ahogy Mr Shaw ismét beszél hozzá.
- Lassan szorítsd ökölbe a kezed.
An Zhe lassan begömbölyítette az ujjait.
- Még egyszer, lassabban.
An Zhe még jobban lassított.
- Még lassabban.
An Zhe végül annyira lelassított, hogy szabad szemmel nem is volt érzékelhető a mozgása. Bár nem tudta, miért akarta Mr Shaw, hogy ezt csinálja, nem volt nagy kihívás számára. Amikor gomba alakban volt, ezer meg ezer hifát kellett kontrollálnia egyidőben, míg most csak öt emberi ujjat.
Végül még Doussayt is lenyűgözte.
- Mr Shaw, egy igazi kincsre bukkantál – mondta a nő megint rágyújtva egy cigarettára. – A kezei még biztosabbak, mint az előző segédednek.
Mr Shaw An Zhe kezét bámulva eresztett meg egy nevetést.
- Hadd vegyem kölcsön pár napra. Ha hasznos, megtartom.
- Ki kell fizetned a kölyköt – figyelmeztette Doussay.
- Megegyeztünk – bólintott Mr Shaw.
An Zhe összeráncolta a szemöldökét. Szüksége volt a fizetésre, de hallva a „hasznos” szót, úgy érezte, veszélyben van.
- Ne légy ideges. Bár Mr Shaw tényleg nem valami jó ember – veregette meg a vállát Doussay, mintha megértette volna az aggodalmát. – A munkái drágák.
- Még hogy nem vagyok jó ember – nevetett fel megvetően Mr Shaw. – Én vagyok a bázison a legjobb ember. – Ezekkel a szavakkal An Zhe-hez fordult. – Menj, és nézz körül a boltban. Nekem van egy kis elintézni valóm ezzel az őrült perszónával.
An Zhe az engedelmességben volt a legjobb. Elfordította a fejét, és a legközelebb polcra nézett, melyen furcsa alakú üvegeket látott, folyékony vagy szilárd dolgokkal megtömve, és melyekre meztelen emberi testeket nyomtattak. Beljebb voltak hasonló borítójú könyvek – ezek ismerősebbek voltak An Zhe számára. Nagyrészt azért omlott össze a cég, melynél An Ze dolgozott, mert nagyon senkit nem érdekeltek az írások, amiket a bázis publikált, miközben pedig a pornográfia, mely a feketepiacról keveredett ki, nagy népszerűségnek örvendett.
A polc alatt, egy üveg mögött cigaretták sorakoztak, a jobb oldalán lévő fiókban pedig USB adathordozók lapultak.
Aztán a beszélgetés Mr Shawék irányából felé sodródott.
- A kölyök jó. Hogy tőled efféle értékes ajándékot kapjak, amikor amúgy annyira fukar vagy, az üzlet, amiről diskurálni akarsz, bizonyára rendkívüli. – Öngyújtó kattanása hallatszott Mr Shaw felől, és a füst sűrűsége megkétszereződött a szobában.
- Csak úgy véletlenszerűen felkaroltam – kuncogott Doussay. – A dolog, amit szeretnék kérni tőled, Mr Shaw, tényleg nem egyszerű.
- Talán nem mered megcsinálni – felelt Doussay vontatottan.
- Ha még többet fizetsz, merem – vágta rá Mr Shaw.
Doussay gúnyosan felnevetett, majd csupán két szóval válaszolt.
- Az Arbiter. – Tartott egy kis szünetet. – Lenne merszed őt megcsinálni, Mr Shaw?
An Zhe megdöbbent. Nem is értette, hogy ez a kifejezés, „az Arbiter”, mégis hogyan kapcsolódhat ehhez a két alakhoz a feketepiacon.
Mr Shaw szintén elhallgatott. Végül ennyit mondott:
- Csak halottakat csinálok, élőket nem, nehogy bajba keveredjek, te meg a legnagyobb bajt akarod a fejemre hozni.
- Őszintén szólva, van egy barátom, aki megőrül az ezredesért, és muszáj, hogy meglegyen neki – szólt Doussay. – Azt bizonyára tudod, hogy nincs élő ember, aki három méteres közelségbe merne menni az Arbiterhez. Nincs más lehetőség, mint venni egy hamisat tőled. Úgyis csak a szobában lesz tartva, biztosan nem fog problémákat okozni. Az ár rajtad áll.
Mr Shaw mosolygott, de nem felelt. Eközben An Zhe lassan beljebb hatolt az üzletben. A lába megtorpant, ahogy finoman belerúgott valamibe. Lepillantva egy fehér, emberi kart látott a betonon árválkodni egymagában. Az állapotát látva úgy tűnt, nemrég lett levágva, azonban a vágás helye sima és egyenletes volt, nem látszottak rajta vérfoltok. An Zhe leguggolt, és megbökte a kar bőrét az ujjával. Nagyon puha volt, mint egy ember keze, de igazából nem volt az.
Egy műkéz volt.
Befejezte a vizsgálódást, és felállt. Ezzel a mozdulattal a tekintete egy vonalba került egy másik ember pillantásával, aki egy üveg mögött állt. A halvány fényben a szemek sötéten csillogtak, egyenesen őrá meredtek. A fél test sötétségbe burkolózott, ami kissé ijesztő volt.
An Zhe bámult rá egy darabig. Még három perc után sem látta az illetőt lélegezni. Bizonyára, ahogy a kéz, úgy ez az ember is mű, gondolta.
- Megijedtél? – csendült fel Mr Shaw hangja váratlanul mögötte.
- Jól vagyok – felelt An Zhe.
- Igazinak tűnik? – kíváncsiskodott Mr Shaw.
- Igazinak – ismerte el An Zhe.
Hallotta, ahogy Mr Shaw rekedtesen nevet, miközben megnyomott egy kapcsolót az egyik oldalon. A fény a teremben sokkal nagyobb lett.
An Zhe végre teljes egészében láthatta az embert a kiállító üveg mögött. Feketébe öltözött, és magas, rendezett alakja volt, remekbe szabott, jóképű arcvonásokkal. A fény egyenesen rávilágított, mely vékony fehér rétegként derengett rajta, és egyben önkényesen tette kissé hűvössé.
- Hallottál már Hubbardról, az AR137-es zsoldos csapat kapitányáról? – kérdezte Mr Shaw. An Zhe nem felelt, az egyetlen hang a boltból Mr Shawtól származott. – Egyike a leghatalmasabb zsoldosoknak. Még mikor egy ötcsillagos veszélyességi szintű helyre is viszi a csapatát, az egész olyan, mint egy gyerekjáték. Van pénze, tudod?
An Zhe elismerően hümmögött válaszul. Tudta, hogy a kintről behozott alapanyagokat pénzzé lehet váltani a katonai raktáraknál, ezért a hatalmas zsoldosok nem szenvedtek pénzhiányban.
Mr Shaw a kiállított férfire mutatott.
- Ez itt a helyettes kapitánya. Együtt nőttek fel, és együtt jelentkeztek zsoldosnak, amikor eljött az ideje. Több mint húsz év alatt olyan barátságra tettek szert, hogy kérdés nélkül az életüket adták volna a másikért. Mikor legutóbb kimentek a vadonba, a fickó meghalt anélkül, hogy egy darabkát hagyott volna maga után. Micsoda tragédia. – Ezekkel a szavakkal Mr Shaw felhorkantva nevetett. – Három hónappal a halála után, Hubbard eljött hozzám. Még a lelke is odalett. A fél vagyonát erre a személyre költötte, és meghagyta, hogy egyetlen hibát se vétsek még egy hajszálával sem. Persze, semmi esetre se mernék hibát véteni. Attól eltekintve, hogy halott, minden teljesen ugyanolyan. – Mr Shaw sóhajtott. – Hiszen a hátralevő életében ezt a hamis embert kell majd bámulnia. Amikor először csináltam ezeket, akkor csak az emberek vágyának kielégítéséért tettem, azok felfújhatók voltak. Később mindenki úgy gondolta, hogy amiket csináltam, úgy néznek ki, mintha élnének, és minél egyszerűbb meghalnia az embereknek odakint, egyre őrültebbé válnak, így a munkásságom értékessé vált. – Mr Shaw megveregette a vállát. – Tanulj keményen mellettem, és tíz éven belül gazdagabb leszel, mint akármelyik zsoldos.
Ahogy An Zhe Mr Shawra nézett, eszébe jutott a közte és Doussay közti beszélgetés.
- Akkor meg fogja csinálni az Arbitert?
- Persze, miért ne? – mosolygott Mr Shaw. – A mindenható Arbiter olyan elfoglalt az emberek gyilkolászásával, hogy nem fog ilyen piszlicsáré ügyekkel bajlódni.
*Megjegyzések:
Városvédelmi Hivatal: City Defense Agency – már látni se bírom az egész kifejezést. XD Nem kell majd meglepődni, ha egyszer csak azt írom majd mindenhova, hogy rendőrség, a manóba már. XD (mert amúgy ez a rendőrség akar lenni kb.)
Csapás Kora: Age of Calamity – balsorsnak is lehet nevezni, vagy ehhez hasonló tragikus eseménynek. Egy periódust jelöl a sztori idővonalán, mint amilyen nekünk a Kőkor, Középkor, stb. Később részletesebben is lesz róla szó, ezért most csak ennyit fűzök hozzá.
Harmadik földalatti szint: third underground floor – Lehet, hogy néha még így marad benn, de lehet, hogy le fogom egyszerűsíteni harmadik szintté. Úgyis most már mindenki tudja, mi az, An Zhe is. XD
Megjegyzések
Megjegyzés küldése