VIII. fejezet - An Zhe olyan mérges volt, hogy még a hifáit is ki akarta terjeszteni
- BAZD MEG – sírt fel Jensen. – Pont alattam van!
- Te vagy a megment…
A hangja váratlanul elhalt.
A padló megrepedt, és Jensen figyelmeztetés nélkül a levegőbe emelkedett. Egy óriási, fekete valami nyomakodott a padló repedéseinek és törmelékeinek, majd hirtelen kiugrott. Jensen teste egy tompa „puff”-al préselődött a szörny és a mennyezet közé, a szemei kiugrottak a helyükből. Valami éles vágta fel a felsőtestét, és vér meg zsigerek hullottak le csomókban. Aztán jött a velőtrázó sikoly. An Zhe pupillája kitágult, és lassan oldalra fordult. A korábban az ajtókat nyitogató katonának átszúrta a combját és a mellkasának jobb oldalát az egyik összenyomott, kicsavarodott vasrudas ajtó, és most görcsösen rángott és gurult a földön a lábát szorítva, hevesen köhögve. Habos vér tört fel nagy gömbökben a szájából folyamatosan, valószínűleg a tüdejét érte a szúrás.
A fekete, nehéz valami egy nagy dörrenéssel esett vissza. Lyukat tört a padlón, felnyitva azt, és alatta most csak üresség látszott. Jensen teste is beesett oda, és soha többé nem került elő.
Más katonák hangja jött valahonnan a folyosó mélyéről.
- Húzd ki…!
De a következő másodpercben a padló felhasadásának óriási robaja hallatszott abból az irányból is. A vasajtók csörömpöltek, ahogy a földre estek, a mennyezet megrepedt és leszakadt. Két félelemmel telt kiáltás csendült fel, majd hirtelen abbamaradt.
An Zhe hallotta a csámcsogó hangokat.
Először a víz hangja volt, aztán a tompa súrlódás – ahogy a testek egymásnak préselődtek – végül pedig a csontok ropogása, és széthasadása. Ezek a hangok jöttek mind a folyosó végéről, mint a föld alatti üregből An Zhe-vel szemben.
Ahogy a katona rázkódott és hánykolódott a talajon, az elemlámpája is a földön landolt, és gurult egy kicsit. A sápadt fény megvilágította a koromfekete repedést. Emellett azonban egyetlen hifa nyúlt ki a vasrácsos ajtó repedéséből, majd egy másik hifa követte. Összegyűltek és belekapaszkodtak a szétszórt kulcsokba a földön, aztán húzni kezdték őket az ajtó felé. A kulcsok éles hangot hallatva karcolták a földet. An Zhe látta a katona félelemmel teli tekintetét, ahogy az ő irányába bámult – de nem volt abban a helyzetben, hogy ez érdekelje, és tudta, hogy a katona sincs abban a helyzetben, hogy érdekelje, mivelhogy az utolsó lélegzetét vette.
An Zhe megkérdezte a szomszédját:
- Mi a száma az ajtómnak?
- 17… jól vagy? – A Poéta hangja remegett.
- Jól vagyok – felelt An Zhe. Gondolkodott egy pillanatot. Az ő vasajtaja pont a Poéta melletti ajtó volt, szóval a Poéta látótere korlátozott volt, nem tudhatta, hogy An Zhe elvette a kulcsokat.
A hifák visszahúzódtak. Gyorsan megragadta a kulcsokat, majd a 17-est megkeresve, leválasztotta a többitől. A csámcsogó hang felgyorsult. A hifák ismét kinyúltak a vasajtón, ezúttal csak a 17-es kulccsal. A hifák egy része az ajtóra tapadt, és a kulcslyukat tapogatta, míg a másik része a kulcsot igyekezett a zárba illeszteni. A hifák nagyon törékenyek voltak, és az erejük korlátozott volt. Még több hifa olvadt össze, és a kulcs végre elfordult.
An Zhe a kulcsokat felmarkolva lökte ki az ajtót, és a szomszédjához ugrott. A keze kicsit remegett, mire megtalálta a 18-as kulcsot. Aztán, ahogy az elemlámpa fénye megvilágította a kulcslyukat, belelökte a kulcsot, és erőteljesen rántott rajta egyet balra. Abban a pillanatban a csámcsogó hangok teljesen elhaltak.
- Istenem – rontott ki egy fiatal férfi az ajtón botladozva. Mielőtt An Zhe vethetett volna egy alaposabb pillantást az arcára, a másik fájdalmasan megragadva rántotta át a katona testén, és mindketten a jobboldali folyosó irányába kezdtek rohanni, az egyetlen biztonságos irányba. A padló még mindig remegett, és több mint két dolog is volt még a föld alatt.
Abban a pillanatban a vészjelző lámpa villant párat, mielőtt kialudt volna, és az előttük elterülő helyiség teljes sötétségbe borult. An Zhe hallotta, hogy a Poéta levegőért kapkod mellette.
- Ne nézz vissza.
De An Zhe feje akkor is abba az irányba fordult, nem tudott tenni ellene.
Egy bogár.
Egy fekete giliszta volt, ami a folyosó szélességének több mint felét betöltötte. A teste kígyószerű volt, ugyanakkor jól elkülöníthető szegmensekre is oszlott. Jelenleg a padlón nyíló, masszív repedésből kúszott elő, a fejét An Zhe és a Poéta irányába emelve – lehet, hogy nem lehetett volna fejnek nevezni, hisz nem voltak szemei, és egyéb vonásai sem, amire egy fejnek szüksége lett volna. A teste elülső felén csupán egy kerek, fogakkal telitömött száj nyílt.
És mögötte egy teljesen ugyanolyan giliszta tekergett előre. Két száj, melyekben sűrűn tömött fogak feszültek egymásnak, egyhangúan nézte őket, zörgő hangot hallatva. Feléjük közeledtek, egyáltalán nem lassú sebességgel, és mindössze húsz méterre voltak tőlük. An Zhe érezte a testükből áradó bűzt.
A Poéta a fogát csikorgatva mondta:
- Menj!
De a föld váratlanul megint megremegett, és egy hatalmas erő a falnak vágta An Zhe-t. Éles fájdalom nyilallt fel a bal karjában – úgy tűnt, összeütközött egy eldeformálódott vasajtóval. A kezével ismét felnyomta magát, és a Poéta is rántott rajta egyet. A koromfekete sötétségben bármi történhetett. Talán egy harmadik giliszta fog kitörni előttük a padlóból a következő másodpercben, vagy talán belefutnak majd a falba, mert nem láttak semmit.
An Zhe tényleg belerohant a falba.
Valami acélkemény dologba ütötte a fejét, és ismét fájdalmat érzett. Az egész teste nekicsapódott valaminek. Aztán valami kinyúlt, és a derekára kulcsolódott, hogy felnyalábolja, és felrántsa megint álló helyzetbe. Ennek a falnak kezei voltak.
- Van még élő ember mögöttetek? – Lu Feng hangja rendkívül közelről jött, a szavai kapkodóbbak, mint általában.
An Zhe szíve gyakorlatilag megállt.
- Nem – préselte ki magából. Az emberek mögötte mind halottak voltak.
- Készítsétek az uránium tölteteket, maximális egyenértékűt – mondta Lu Feng. Alighogy befejezte a beszédet, könnyfakasztóan éles fény villant onnan, ahol álltak, és gyorsan a folyosó felé száguldottak.
Mielőtt An Zhe reagálhatott volna, Lu Feng újra lenyomta a földre. Megpördültek a padlón, és An Zhe a férfi alá préselve találta magát. A következő pillanatban egy robbanás elfojtott hangja hallatszott, és a villámszerű fénycsóvák egy pillanat alatt eltűntek. Lu Feng alakja szemkápráztató lenyomatott hagyott a retinájában. Összeszorította a szemét, és rámarkolt Lu Feng kabátujjának mandzsettájára a jobbjával, hangosan kapkodva levegő után – túl gyorsan kellett futnia az imént.
A padló még mindig hevesen rázkódott. Alig három másodperccel később Lu Feng felrántotta őt megint. Mások is voltak a közelben, és fény világított ott, ahol tartózkodtak.
- Indulás – szólt Lu Feng.
An Zhe követte őket, ahogy megfordultak és felrohantak egy lépcsőn. Nem maradt sok ereje, de csodával határos módon, úgy tűnt, Lu Fengnek az őt tartó marka valamiféle különös képességgel rendelkezhetett. Akárhányszor összeesni készült, a férfi húzta magával. Fogalma sem volt, mióta követi őket vakon, amikor a jéghideg szabad levegő végre becsorgott a légcsövébe. Gyakorlatilag Lu Fengnek dőlve zihált egész végig.
- Most már minden rendben – hallotta Lu Feng hangját.
- Segédem! Segédem! – Egy nem messzi alak közeledett, és An Zhe karjára omlott, elrántva őt Lu Fengtől. Mr Shaw volt az. An Zhe végre magához tért egy kicsit, a látása is kitisztult.
- A Poéta… - mondta.
- Itt vagyok – jött a hang mögüle. An Zhe visszafordult, és egy jóképű, fiatal férfit látott a falnak dőlni összefont karokkal, hevesen kapkodva a levegőt a megerőltetéstől. Ahogy a lélegzete végre egyenletesebbé vált, lazán odavetette. – Jó vagy benne, hogy beleütközz emberekbe.
An Zhe nem talált szavakat.
Azonban nem is volt ideje beszélni, mielőtt Lu Feng felszólalt.
- Howard igazgató. Késtél.
An Zhe előrepillantott, és egy sornyi katonát látott arra állni. A vezetőjük egy magas ember volt, a Városvédelmi Hivatal egyenruhájában, vasszürke frizurával, csodálatosan hajló orral, illetve egy, a Lu Fengéhez hasonló emblémával a vállán. Szintén ezredesi rangot viselt, és úgy nézett ki, ő volt a Hivatal feje.
Howard hangja legalább olyan merev és hideg volt, mint ő maga.
- Eredetileg arra készültünk, hogy válogatás nélkül bombázzunk. Az, hogy kiléptél a saját hatókörödből, és bementél oda, nehéz helyzetbe hozott engem, Lu ezredes.
- Az elfogottjaim még mindig bent voltak, elvégre. – Lu Feng hangja még fagyosabb volt. – Mertél volna válogatás nélkül bombát dobni az ultrahangos hangszóró felé?
- Nem szükséges, hogy az Eljáró Bíróság aggodalmaskodjon a Városvédelmi Hivatal intézményeiért – mondta Howard. – Legjobb lesz, ha alaposan megnézed, hogy az emberek, akikkel kijöttél a föld alól nem fertőződtek-e meg.
- Az sem szükséges, hogy te az Eljáró Bíróság munkája miatt aggodalmaskodj – felelt Lu Feng.
Howard tekintete súlyosan landolt An Zhe-n. An Zhe egy lélegzetvételnyi ideig állta a pillantását, aztán rájött, hogy a férfi a bal karját nézi – megsérült odalent, és vérzett.
Lu Feng jobb keze megveregette An Zhe vállát.
- Elviszem, és magam fogom megfigyelni, amíg tart a próbaidő.
- Köszönöm a kemény munkádat – vetette oda Howard. Rögtön ezután a Hivatal katonáihoz fordult. – Felkészülni a bombázásra.
Lu Feng Mr Shaw pillantásának kíséretében vezette el An Zhe-t. Lu Feng irodája a Hivatalnál a fő épület egy mellékszárnyában helyezkedett el. A szoba minden dekorációt nélkülözött. Épphogy An Zhe belépett, az ajtó már be is záródott mögötte. Ez is egy módja lehet a megelőző intézkedéseknek, gondolta An Zhe. Ha tényleg megfertőződött volna, és szörnyeteggé vált volna, soha nem hagyta volna el ezt a szobát.
Látta, hogy Lu Feng a szürke íróasztalhoz lép, kinyit egy fiókot, és kivéve valami fehér tárgyat, odahajítja felé. An Zhe ösztönös mozdulattal kapta el, és rájött, hogy egy tekercs kötszer volt. Az Arbiter bizonyára azt várta, hogy An Zhe bekötözze vele a sebét. An Zhe egy, az ablak előtt álló szék és asztal párosnál ült le, és babrálni kezdett a kötszerrel. Arra gondolt, hogy ugyan az Arbiter a kedve szerint ítélt el másokat, talán mégis lehet rá mondani, hogy jó ember.
A bal karján sérült meg. Nem volt nagy seb, csak egy kis karcolás a vaslemeztől. Nem fájt annyira, de vér szivárgott belőle. An Zhe letépett egy nagyjából fél méteres hosszúságú darabot a kötszerből, és elkezdte a bal karja köré tekerni a jobbjával – de nem tudta.
Nagy nehézségek árán maga köré tekerte egy kézzel, de nem tudott masnit kötni. Az emberi ujjak eleve nem voltak olyan ügyesek, mint a hifák, ráadásul neki csak egy keze volt használatra, és még ezenfelül sem volt különösebben ismerős az emberi végtagok használatában. De An Zhe, mint valaki, aki a felszínen ember volt, úgy érezte, valahogy zavarba ejtő lett volna, ha még egy kötszert se tud magára tekerni rendesen, szóval összeráncolta a homlokát, és folytatta a kötözés műveletét.
Érezte, amikor vetettek rá egy pillantást. Lu Feng őt figyelte.
Folytatta a csomó megkötését. Ám azon nyomban, hogy arra gondolt, hogy az Arbiter minden mozdulatát figyeli, a csomózási technikája rosszabbodott. Miután keményen próbálkozott három percen át, nemcsak, hogy nem sikerült összehoznia egy masnit, még a kötszer feltekert része is leoldódott a karjáról. An Zhe olyan mérges volt, hogy még a hifáit is ki akarta terjeszteni.
Egy halk nevetés jött a szoba másik feléből.
Igazából nem lehetett nevetésnek hívni. Csak egy lélegzet hangja volt, nagyon gyors, de An Zhe meg tudta mondani – ez egy kárörvendő, gúnyos nevetés volt.
An Zhe nem jutott szóhoz.
Az Arbiter gúnyolódott rajta.
Abban a pillanatban egy kéz tűnt fel az arca előtt. Hosszú ujjak, sápadt bőr. An Zhe-nek túlságosan ismerős volt ez a forma, mert, ahogy Mr Shaw befejezte eme kéz készítését, berakta azt az An Zhe feje melletti egyik üvegtárolóba, ahol minden este láthatta elalvás előtt. Lu Feng keze volt.
Ez a kéz megfogta a kötszer egyik végét, a másik két a másik végét, és körbetekerte egy párszor a karján, mielőtt megszorította volna kissé. Aztán An Zhe nézte, ahogy az a tíz ujj fürgén összekapcsolódik, hogy takaros masnival zárja le a kötést.
Lu Feng segített bekötözni a sebét, amikor egy másodperccel korábban gúnyosan nevetett rajta.
Letűrögette az inge ujjszélét, és odamotyogta:
- Köszönöm.
Lu Feng semmit nem mondott válaszul.
Hangos robbanások hangja csendült fel váratlanul odalentről, de nagyon tompa volt, persze, hisz mélyen a föld alattról jött. An Zhe lepillantott. A Városvédelmi Hivatal elrendezésében négy magas épület állt körbe egy tágas átriumot, és az épület, ahova ma este bezárták, a legalacsonyabb volt. Az épület belseje jelenleg teljes káoszba fulladt – az embereket evakuálták, és súlyos fegyvereket viselő katonák hatoltak be a tömbbe, egyszerre csak egybe. A robbanások láncolatának hangjai csendültek, és az épület megtört. A rezgés kitörte az ablakokat, és pár szoba már összeomlott. Az építmény, ami tömör és nagyszerű volt alig egy fél órával ezelőtt, fokozatosan romhalmazzá változott. Az uránium lövedékek robbanásából keletkező por és törmelék fehér ködként lepte be az egész teret. A Hivatal katonái fogvédőkkel, teljes felszerelésben állítottak kordont körülötte, és sugárzási jelzéseket állítottak fel.
A katonaság által ellőtt uránium lövedékek lemerült uránium lövedékek voltak. Átható erejük volt, és viszonylag gyenge sugárzásúak, bár ha az emberek hosszabb ideig lettek volna kitéve nekik, még így is ártalmas lett volna rájuk, speciális kezelést igényeltek.
Az evakuált emberek legtöbbje szétszéledt a Hivatalon kívül, viszont Mr Shaw, a Poéta és a többi rab egy rögtönzött sátorban kaptak helyet az átriumban, öt fegyvert viselő katona őrizetében. An Zhe látta őket odalent.
Észrevette, hogy Lu Feng felállt, és az ablakhoz sétált.
Sötétzöld, nagy Aurora-szalagok terültek szét az ablakon kívüli égen, igen ragyogónak tűntek. Lu Feng alakja fekete sziluetté változott, ahogy ott állt az ablakban, és elfordítva a fejét nézett az átrium túlsó oldalára. An Zhe követte a tekintetének az irányát, és látta, hogy magasodott ott egy hatalmas, fekete szerkezet, mely hasonlított egy kerek lemezre, és többrétegnyi nagy, nyolcszögletű tekercsek kerítették el. A korong finoman befelé ívelt a széleitől, és vaskos, kúpalakú tárgy mered fel a közepéről. Nagyon vékony valamik – olyan valamik, amik kábelekhez vagy közművezetékekhez hasonlítottak – terültek szét, és kötötték össze a fekete kúpot és a tekercseket. Az egész szerkezet kolosszálisabb volt, mint két másik épület egyberakva. Ha valaki a lemez előtt állt volna, és felnézett volna, mindegy, milyen irányba nézett volna, nem láthatta volna az eget.
An Zhe a kézfején pihentette az állát, ahogy nézte. Mindig úgy érezte, hogy az emberek alkotásai hatalmasak és furcsák.
A szeme sarkából látta, hogy Lu Feng előveszi a távközlőjét, és egy számot tárcsáz. A hideg, halk hang úgy csendült fel, mint hó a télidő mélyén.
- Eljáró Bíróság, Lu Feng. Átirányítást kérek a Világítótoronyhoz.
Elég közel álltak egymáshoz. Ahogy a hang szétszóródott a távközlő egységéből, elérte An Zhe fülét is.
- Átirányítás folyamatban, kérem, várjon – felelt a másik oldal.
Nagyjából húsz másodperccel később egy férfihang hallatszott a túloldalról.
- Mi folyik a Városvédelmi Hivatalnál?
- Földalatti invázió – felelt Lu Feng. – Óriásgiliszta-osztály. Gyaníthatóan csapatban élnek. A Városvédelmi Hivatal egyelőre biztonságban van.
- Értettem – szólt a másik fél. – A valószínűsége, hogy a giliszták csapatokban élnek elég magas. Azonnal kiküldjük a kutatóosztagot a Városvédelmi Hivatalhoz. Figyelj a hangszóró védelmére.
- Rendben.
Éppcsak ahogy befejezték a beszélgetést, a távközlő felcsengett magától. Ezúttal valaki őt tárcsázta.
- Howard? – szólt bele Lu Feng.
- A 3-as épület alatti föld nem bombázható többé a lövedékekkel. Az embereink megtalálták a vájatokat, és közelharcot folytattak a szörnyetegekkel odalent – adott helyzetjelentést Howard. – Néhányan megsérültek. A súlyos sérüléseket szerzetteket már lelőttük, a könnyűsérüléseket szenvedőket kiküldtük. Neked kell folytatnod a megfigyelésüket.
- Látom őket –pillantott lefelé Lu Feng, majd hamarosan hozzátette. – A giliszták rendkívül veszélyesek. Küldd ki őket azonnal, ha a nyálkájukkal is kapcsolatba kerültek. – Howard elmorzsolt néhány káromkodást, de Lu Feng arckifejezése változatlan maradt. – Figyelj a hangszóróra.
- Jelenleg semmilyen vájatot nem találtunk, ami a hangszóróhoz vezet. – Howard hangja kissé erőszakosan csengett. – A hangszóró alapjai erősebbek, mint amilyen alapokon az épületek állnak. Csak a saját feladataidra koncentrálj, Lu ezredes.
- Köszönöm a kemény munkádat – felelt Lu Feng nyersen.
A hívás befejeződött. A hangsúlyuk alapján nem volt éppen egy kellemes beszélgetés, de nem tűnt úgy, hogy Lu Fenget ez érdekelte. Az ablaknak dőlt, a tartása kissé megrogyott, de folyamatosan az átriumból ki-be járkáló katonákat nézte. An Zhe tudta, hogy azért figyeli őket, hogy lássa, biztonságosak voltak-e vagy sem. Más dolga nem lévén, ő maga folytatta az átriumban álló, masszív berendezés vizslatását.
Az iménti beszélgetésből Lu Feng és a többiek közt arra következtetett, hogy ez lehet az a már felemlegetett ultrahangos hangszóró. Már ismerős volt neki a kifejezést a Bázis Kézikönyvből. A bázis Külvárosának volt összesen tíz ilyen hangszórója, és mindegyiket az Elosztó Központ működtette az 1-es Kerületben. Korábban pedig, Mr Shaw boltjában hallotta az adást is, melyben bejelentették, hogy jelenleg az ízeltlábúak és paraziták szaporodási idénye zajlik. Hogy megelőzzék a légi inváziót, a bázis megemelte a hangszórók működési erejét III-as szintűre.
Tehát azt lehetett mondani, a berendezésnek az volt a dolga, hogy megvédje az egész bázist a repülő szörnyetegektől, mint az ízeltlábúak és madarak. An Zhe nem tudta, hogyan működik. Ő csak azt érezte, hogy nagyon varázslatos.
Miután alaposan megfigyelte a hangszóró minden szegletét, a szobabelsőre fordította a tekintetét. Ez az iroda semmilyen tekintetben nem volt nagynak nevezhető, és nem is tartalmazott többet, mint két pár asztal és szék, egy fegyvertartó, és néhány irattartó szekrény. Több minden is takarosan volt felpakolva ezekben az irattartó szekrényekben. Voltak ott papírok, melyeknek a tartalmát ő nem láthatta, mappák, néhány példány a Bázis Kézikönyvből, néhány berendezés használati utasítása, és a Bázis Alkotmány, ami négyujjnyi vastag volt – kiderült, hogy a törvényekről szóló fejezet a Bázis Kézikönyvben csak egy rövidített változat volt.
An Zhe folytatta a nézelődést. A dokumentumszervezők alatt állt néhány üvegkorsó. A legtöbb üres volt, de volt egy, ami látszólag legalább tucatnyi növénymagot tartalmazott. Annak az oldalánál egy ahhoz hasonló dolog, mint egy talajmintákat tartalmazó zsák, ráragasztva egy fehér címkével, ami a „Biztonságos” feliratot viselte.
An Zhe-nek ismét eszébe jutott a spórája.
A magok és a spórák valamennyire hasonlóak. Vajon a katonaság által kivájt spórája is egy ilyen üvegcsében vagy valamilyen tartóban hever éppen? Ahogy ezt elképzelte, ösztönös kényelmetlensége támadt megint; mintha őt magát is egy levegőmentes korsóba tették volna. A spórája volt a legfontosabb része, de még mindig nem tudta, hol keresse. Ráadásul az összes nyomot elvágta a nem messze tőle álló Arbiter.
Ha meg akarja találni a spóráját, Lu Fengtől kell információkat kérnie.
De ő csak egy gomba volt. Tudta, hogy nem olyan, mint az emberek. Azt is tudta, hogy Lu Feng megfigyelőképessége iszonyatosan rémisztő erejű volt. Nagyon nagy esély volt rá, hogy gyanúsítottá válik, amint megszólal.
Vagy akár ő is megfigyelhetné Lu Fenget egy darabig.
Ettől a gondolattól finoman megrándult, és ahogy oldalra fordította a fejét, a tekintete találkozott Lu Feng pillantásával. Nem tudta, mióta vizslathatták azok a hosszú, keskeny zöld szemek a lámpafényben ezzel a közönyös arckifejezéssel. An Zhe sejtette, hogy a férfi megint gyanúsítja valamivel, de muszáj volt végigblöffölnie az utat.
Viszonozva az ezredes tekintetét, és pislogott.
A másik arca még ekkor sem változott semmit, és csak nyugodtan ennyit mondott:
- Most elmehetsz.
A próbaidő véget ért.
- Vissza, oda le? – kérdezte An Zhe.
A rabok mind az átrium ideiglenes sátorában voltak.
- Mn.
An Zhe az alsó ajkára harapott. Egy idő után a spórája utáni vágyakozás felülírta az ezredes iránt érzett félelmét.
- Hideg van lent – mondta.
Lu Feng mélyen a szemébe nézett.
- Rab vagy.
- De nem követtem el a szemérmetlenség vádját.
Lu Feng merőn nézte, majd rögtön elmosolyodott.
- Rendben. Akkor a büntetésedet megkétszerezem, az Arbiterről szóló információk jogtalan eltulajdonításáért.
- De nem loptam semmit – próbálkozott An Zhe keményen, hogy elmagyarázza. – Én csak csináltam valamit azoknak az információknak az alapján.
- Oh – lehelte Lu Feng. – Az Arbiter információinak illegális profitszerzés céljából való felhasználásáért a büntetésed megnégyszereződik.
- Nem szereztem semmilyen profitot – halkult el An Zhe hangja.
- Nem szereztél semmilyen profitot? – meredt rá Lu Feng karba tett kézzel. – Saját célra használtad fel?
An Zhe nem talált szavakat. Képtelen volt beszélni. Lu Feng összehúzott szemöldökkel nézett rá.
- Mennyit profitált?
- Nem tudom – motyogta An Zhe.
- Mennyi a fizetésed?
- 60R.
Lu Feng megint nevetett.
- Milyen szánalmas. A főnököd átvert téged. Ha kijutottál a börtönből, ne felejts el fizetésemelést kérni nála.
An Zhe úgy érezte, megint gúnyolódnak rajta. Ez volt a harmadik eset ma este, hogy ez az alak így felmérgesítette. Teljes szívével hitt benne, hogy Lu Feng volt a legjobb a bázison más emberek gúnyolásában. Mielőtt azonban megfontolhatta volna, mit mondjon, Lu Feng lepillantott a karórájára.
- Már kora reggel van – váltott a hangja ismét az An Zhe által már jól ismert parancsoló módba. – Menj le, és aludj.
Abban a pillanatban a hideg, éjszakai szél egyenesen An Zhe arcába csapott az ablakon át. A hőmérsékletkülönbség a nappal és az éjszaka között a bázison igen nagy volt.
Aprót tüsszentett, aztán látta szemközt Lu Feng undorodónak tűnő szemöldökráncolását.
- Milyen törékeny – mondta hidegen.
An Zhe megerősítette a gyanúját, hogy épp undorral néztek rá. De a szél túl hideg volt. Nem tudott ellenállni a következő tüsszentésnek. Tényleg borzasztóan félt a hidegtől, és tényleg nagyon szeretett volna valami nyomra bukkanni Lu Feng oldaláról. De ahogy az ezredes arckifejezését látta, rájött, ha tovább marad itt, lehet, hogy úgy lesz kidobva az ablakon.
Nem volt más választása, mint fejet hajtani, szótlanul összébb húzni az inget a nyakán, felállni és távozni. Csak ahogy elérte az ajtót, hallotta meg Lu Feng hangját mögüle.
- Állj.
An Zhe megállt, és visszafordult.
Lu Feng még mindig karba tett kézzel dőlt az ablaknak. A tekintete a szoba jobb oldalára siklott.
- Oda bemehetsz – mondta.
Követve a pillantását, An Zhe egy ajtót vett észre jobbkéz felől. Odasétált, és kinyitotta. Egy pihenőszoba volt, egyetlen ággyal és asztallal. Az ajtónál egy függőleges ruhafogas állt, melyen fekete egyenruhakabát lógott. An Zhe ráébredt, kinek a szobája ez.
- Maga…
- Én nem tudok ma lefeküdni – mondta Lu Feng. – Választhatsz, hogy itt alszol, vagy kint.
Miután alaposan felmérte a két opciót, An Zhe határozottan felelt.
- Köszönöm.
Lu Feng egyéb szó nélkül fordult ismét az ablak felé, hogy folytassa az alant lévő terület megfigyelését. A kinti zajok nem szűntek, teljes volt a káosz.
An Zhe besétált a szobába, majd miután becsukta az ajtót, alaposan megvizsgálta a helyet. A szoba mogorva hangulattal telt meg. Nem sok nyoma volt az emberi jelenlétnek benne, kivéve néhány gyűrődést az összehajtogatott paplanon az ágy végében. A faasztalon volt néhány levehető tár és egy tompa, ezüst katonai kés mellettük, de nem azok vonzották An Zhe tekintetét. Az asztal közepén pihent egy nyitott könyv. A lapjain fekete kézírás látszott.
6. 16, normális.
6. 15, normális.
6. 14, normális.
An Zhe rájött, mi ez. Ez volt az Arbiter munkafüzete – az Eljáró Bíróság elleni tüntetésen volt egy poszter a szöveggel: „Tegyék publikussá az Arbiter jegyzeteit!”. Úgy látszott, az Arbiter füzetének felületességére alapozva, még ha publikálták is volna, se mutatott volna semmi érdekeset.
An Zhe visszalapozott májusig. A több oszlopnyi „normális” közt akadt egy plusz sor.
5. 17, parazita invázió,
megoldva, jelentés beküldve.
5. 18, normális, 5. 17
jelentés beküldve.
Felfelé folytatta az olvasást.
5. 11, normális,
gyanúsított SZSZ.: 3261170514 (rendkívül alacsony kockázatú), genetikus
vizsgálaton átment, a városba lépés engedélyezve.
Úgy tűnt, hogy Lu Feng azon a napon, ott a városkapuban, nemcsak az abnormalitását fedezte fel, hanem azt is megérezte, milyen gyenge volt. Azonban An Zhe nem állt meg itt, valamiféle intuíció arra sarkallta, hogy lapozza át az oldalakat még visszább.
2. 20, jelentés a bázisnak, minták leadva a Világítótoronynak.
An Zhe megállt kicsit ennél a sornál, mielőtt továbbment volna. A jegyzetek ezen az oldalon hirtelen tömörebbé váltak.
2. 12, vadon, Abyss, 4
térképadat kiegészítve, begyüjtve 7 növényi minta, 4 állati minta, 7
váladékminta, 3 kevert-polimorfikus szörny viselkedésinformációs videó.
2. 13, vadon, Abyss, begyüjtve
13 növényi minta, 3 állati minta, 6 kevert-polimorfikus szörny
viselkedésinformációs videó.
Szóval volt az Abyssban.
An Zhe szeme tágra nyílt, ahogy meglátta az oldalon lévő utolsó bejegyzést.
2. 14, vadon, hazatérés,
begyüjtve egy abnormális gombaminta (spóra).
An Zhe agya kiürült egy pillanatra, és a lapot tartó keze megremegett. Akkoriban gombaként nem volt nagyon időérzéke. A természetben egyedül a napkelte és napnyugta váltakozása létezett. Nem tudta, milyen rég veszítette el a spóráját.
Február 14. Az emberi évszakokat alapul véve, az akkor volt, amikor a tél még nem ért véget. És valóban így volt, a spórája elvesztésének éjszakáján süvöltő, hideg szelek hangja még az emlékeiben és álmaiban visszhangzottak.
A világban nem lehetett még egy gomba, amelyik pont így vesztette volna el a spóráját ugyanazon a télen. A találkozása Lu Fenggel sokkal előbb történt, mint az az incidens a városkapuban. És talán pont a tőle csupán egy fallal elválasztott Arbiter volt az, aki személyesen megfosztotta őt a spórájától.
Megtorpant, majd előrelapozott a munkafüzetben. Azon az oldalon, melyen a február huszadikai bejegyzés volt, Lu Feng visszatért a bázisra, és beírta a naplójába: „minták leadva a Világítótoronynak”.
A tekintete elidőzött ezen a soron pár másodpercig, majd visszalapozott a füzetben a június 17.-ei bejegyzéshez, és visszatette a fekete golyóstollat a könyv közepébe, mintha sosem lapozta volna át.
An Zhe elpillantott a könyvről, és az asztal mögötti falat nézte. Az Arbiter abszolút hatalmat gyakorolt a bázison. Bárkire tüzet nyithatott, és megparancsolhatta a város összes szervezetének együttműködését is. Vészhelyzetben rendelkezhetett a Városvédelmi Hivatal katonáival, mint ahogy tette azon a napon a raktár előtti köztéren. Mégis, a magas rangja és fennhatósága ellenére, a szállása a Hivatalnál még elhagyatottabb és egyszerűbb volt, mint An Zhe szobája. Még a falak is csak vékony rétegnyi festéket viseltek, átlátszott alóluk a szürke cement mintázata.
„Az emberiség
érdekei mindennél előbbre valók.”
An Zhe finoman reszketett. A földalatti börtön túl hideg volt, még mindig nem tette túl magát rajta. A pillantása a nem messzi ágyra fordult. Miután hezitált egy pár másodpercig, belefeküdt.
A feje besüppedt a párnába, de nem merte a szokott módon maga köré csavarni a paplant. Csupán lazán magára terítgette, és összegömbölyödött alatta. A párna, a takaró és a lepedő is mind a bázis általános jellemzőit viselte, mindenféle különbözőségtől mentesen, még a börtönök rabjainak ágyneműitől se volt másabb. Még a műszálas anyag illata is teljesen megegyezett. Ám An Zhe úgy érezte, ez mégis különbözik – az Arbiter ágyán aludni, Lu Feng és valami más tisztek beszélgetéseinek rövid hangjait hallgatni a fal túlsó oldaláról, ezt az érzést igencsak nehezen lehetett körülírni. Nagyon veszélyes, mégis nagyon megnyugtató.
Mindenkinek lennének gondjai az alvással, főleg, ha még gombák is, mint ő.
De valójában nem okozott számára sokáig gondot az elalvás. Elveszve az ábrándos gondolatokban, a teste fokozatosan felmelegedett a paplan alatt, a világ egyenletesen elhomályosult a szeme előtt, ebben a formában botladozott be az álomvilágba.
Valaki felverte, és An Zhe meg volt róla győződve, hogy csak egy rövid idő telt el, mióta elaludt. Egy pillanattal korábban éppen a sokadik alkalommal élte újra az érzést, ahogy kivájták belőle a spóráját a vadonban, aztán meg érezte, hogy egy kéz megveregeti mellette a párnát.
An Zhe megriadva rezzent meg, és kinyitotta a szemét, hogy találkozzon a tekintete egy hideg, zöld szempárral. Az a gyilkos volt, aki kivájta belőle a spórát.
Lu Feng felemelte róla a paplant, és gyorsan odabökte.
- Evakuálunk.
Nem volt szükség rá, hogy megmagyarázza. Ahogy magához tért, An Zhe is észrevette, hogy az épület enyhén remeg alattuk, csak úgy, mint a földalatti börtön – a giliszták feltűntek ezalatt a háztömb alatt is?
Egy pillanatig töprengett, majd a hullámszerű sziréna ismét bekapcsolt. Egy újabb evakuálást jelző figyelmeztetés.
Egyéb gondolkodás nélkül csúszott ki az ágyból, és kapta fel a cipőjét. Lu Feng a vállára markolt a jobbjával, és kivezette a szobából. Hideg szél fújt be a nyitott ajtón, és An Zhe ösztönösen megreszketett, főleg, hogy olyan hirtelen került ebbe a szituációba a paplan melegéből. Szinte nyomban ezután érezte, hogy a Lu Feng őt tartó keze elengedi.
Egy fekete árnyék hullott rá, érezte a súlyát a testén. Lu Feng megragadta a közeli fogason lógó kabátját, és a vállára dobta. An Zhe-nek nem volt ideje, hogy megköszönje, csak összefogta magán a kabátot. Lu Feng nem állt meg a mozgásban. Gyorsan felkapta az asztalon pihenő jegyzetfüzetét és a fekete golyóstollat, az An Zhe-t takaró kabát zsebébe nyomta, majd megragadta a csuklóját, és gyorsan sétált a kijárat felé. Kér Bíró már ott várt a küszöbön. Amint meglátták Lu Fenget, azonnal megszólították.
- Ezredes!
Aztán mindketten egyszerre An Zhe-re ejtették a tekintetüket. Lu Feng nem szólt egy szót sem, és a csapat lement a legközelebbi vészkijáraton. Az átjáró beltere teljesen sötét volt, a szörnyek támadása hatással lehetett az elektromos áram rendszerére. Csak a fluoreszkáló, zöld segédfények világítottak. A lépcsők egyszerre voltak keskenyek és magasak, ezért egyszerre csak két embernek tudtak elég helyet biztosítani egymás mellett. De a másik három túl gyorsan mozgott. Miután Lu Feng egy emeletnyit rángatta lefelé An Zhe-t, az utóbbi jópár alkalommal megbotlott már, és rájött, hogy nemcsak, hogy nem tudja tartani a lépést velük, még le is lassítja Lu Fenget.
Már éppen mondani készülte, hogy nem volt rá szükség, hogy Lu Feng magával húzza, és képes volt a saját lábán is jönni, amikor hirtelen nagy erő hatott a vállára, ahogy Lu Feng megragadta és hátracsavarta – a lépcsőn lefelé haladó lendület még a lábában volt, szóval An Zhe egyből nekifutott Lu Feng hátának. Korábban a Lu Feng mellkasán lévő jelvénybe ütötte a fejét, most meg a hátán lévő vállpántjába. A lépcsők lefelé lejtettek, így ő most magasabban állt, mint Lu Feng, ezért aztán ettől a becsapódástól ösztönösen belekapaszkodott a másikba.
A férfi a hátára emelte őt, mint egy batyut.
Ahogy a karja átfonta az Arbiter nyakát, An Zhe-nek eszébe jutott az iménti kaotikus, ugyanakkor látszólag logikus mozdulatsor a másiktól, és megtévesztve érezte magát.
A lényeg az volt, hogy nem tűnt úgy, hogy ez az ember bármiféle erőfeszítést tenne, hogy vigye őt, helyette könnyedén suhant lefelé a lépcsőn, magabiztosan érkezve meg az aljában. Majd felrohant a második emeleti ablakhoz, kiugrott rajta, kihasználva az első emeleti ablak külső párkányát. A szél fütyült An Zhe fülében, és Lu Feng valahogy az épület előtti gyepen landolt.
Lu Feng egyértelműen nem volt olyan erősen kigyúrt alkat, mint Vance vagy Howard, de a több rétegnyi ruha alatt An Zhe így is érezte a rémisztő, robbanékony erőt, amikor megfeszült mozgás közben. Az emberi test semmilyen értelemben nem volt olyan, mint a gyenge hifái.
Ahogy Lu Feng landolt, mögülük másik két sikeres landolás puffanása hallatszott szinte azonnal. A másik két Bíró volt.
An Zhe úgy érezte, már azzal is rengeteg energiát elhasznált, hogy belekapaszkodott Lu Feng nyakába, pedig neki is nyilvánvalóan emberi teste volt. Ráeszmélt, hogy az emberek és emberek közti különbség még nagyobb, mint az emberek és gombák közti különbség.
Aztán pár másodperccel később arra is ráeszmélt, hogy az átriumban mindenki őt nézi. Az ég kivilágosodott korábban, és a gyenge pára egyáltalán nem takarta el őt a tekintetek elől. Mr Shaw kidugta a fejét a legközelebbi sátorból, és előbb Lu Fengre, majd őrá bámult, aztán azonnal elkezdett szuggesztív jelzéseket vetni felé.
Lu Feng letette, és ő is meglazította a karjait a nyaka körül, ahogy földet ért.
- Köszönöm – mondta.
- Szívesen – felelt Lu Feng. – Menj a sátrakhoz.
A sátrak mindössze pár lépésnyire voltak. Beleegyező hangot hallatott, és megfordult, csak hogy egyből belefusson a szemből közeledő Howardba.
- Mi a gond? – kérdezte Lu Feng.
- A helyzet megváltozott. Hirtelen még több jött. Amikor a Világítótorony emberei megjöttek, és bekapcsolták a radart, az azt mutatta, mind a négy épület alatt bogarak vannak – felelt Howard. – Nemcsak egy vagy kettő, de egy egész csapat. Egy bogárfészek van a Városvédelmi Hivatal alatt. Feltörtek a föld alól, hogy megtámadják az embereket.
- Teljes evakuáció? – kérdezte Lu Feng.
- Teljes evakuáció. Rád is vonatkozik – véglegesítette a dolgot Howard.
- Mutasd a radar képeit – követelte Lu Feng.
- Nem kell megnézni, nem lehet megmenteni.
- Itt van a hangszóró.
Howard hangja kihűlt, és megvetette a sarkát.
- A hangszórót nem lehet többé megmenteni. Hányszor mondjam még el neked? Az evakuáció után azonnal kapcsolatba lépek az Elosztó Központtal, hogy emeljék meg a másik kilenc működő hangszóró hatóerejét.
An Zhe visszapillantott, és látta, hogy Lu Feng arckifejezése jéghideg volt, a jobb keze pedig a csípőjére erősített fegyverén pihent meg, ahogy minden szót tisztán artikulálva elismételt.
- Mutasd a radar képeit.
- Te… - Howard egyszerre látszott dühösnek, ugyanakkor rémültnek is az Arbiter kiváltsága miatt, hogy akárhol és akármikor ölhetett, végül az egyik irányba lendítette a karját.
Egy egyszerű ingbe öltözött férfi jött oda a másik oldalról, egy fekete műszert tartva a kezében. Lu Feng elvette tőle, és ellenőrizte a kijelzőjét. An Zhe tehetetlenül figyelte, ahogy a nullafokos arckifejezése mínusz tizennyolc fokossá válik, a hangja hűvössége pedig jégdarabokat formálhatott volna.
- A szörnyek célpontja nem az emberek az épületekben, hanem a hangszóró. – Gyors szavakkal beszélt, ahogy felnézett Howardra. – A hangszóró az átriumban van, aminek az alját megerősítették, áttörhetetlen, ezért csak a körülötte lévő épületek alól tudnak előbújni.
- A Világítótorony nem támogatja a következtetésedet, Lu ezredes – felelt Howard.
- Minden évben fél évet töltök az Abyssban. – Az ujjait a lőfegyverére nyomva, Lu Feng enyhén összehúzta a szemét, és a félelmet keltő fagyossága mindenkit megdermesztett. – Howard, több szörnyeteget láttam már, mint amennyi embert te.
Howard egy rövid ideig csendben maradt, semmit nem tudott mondani. Aztán, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, a pupillája kitágult, és az arckifejezése drasztikusan megváltozott.
- Akkor, a többi hangszóró…
- Hívják az Elosztó Központot – szólt Lu Feng. – Azonnal.
A mögötte álló Bíró előkapta a távközlőjét, tárcsázott egy sor számot, és a beszélő gombra nyomott.
BÍP.
A monoton tartási hang játszódott le.
BÍP…
BÍP…
Az egész átrium csendbe borult. Kilenc tartási hanggal később, egy sietős foglalt hang jött a távbeszélőből, majd egy pár másodperc után a hang elhalt, senki nem válaszolt, és a kommunikáció automatikusan megszakadt.
Howard előrántotta a saját távközlőjét, és ahogy beütött pár számot a tárcsázóba, ezt mondta a túlsó oldalnak:
- Városvédelmi Hivatal, Howard ezredes beszél, irányítson át az Elosztó Központba, bármelyik vonal jó, tüstént!
- Kérem, várjon – jött a kezelő hangja.
Ezután a mondat után hosszú szünet következett. Három teljes perccel később a kezelő hangja ismét felszólalt, enyhe remegéssel a szavai végén.
- Az Elosztó Központ elérhetetlen.
*Megjegyzések:
Elosztó Központ: Dispersion Center.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése