X. fejezet - Ott várj.
Valahol lent egy nő sikított. Bizonyára ő is észrevette a bogarakat. A bogár, amely nagyjából akkora volt, mint egy emberi tenyér, lassan mászott az üvegen. Nyolc karcsú lábán sűrű, tömött kis nyúlványok voltak, melyek könnyedén tapadtak az ablakhoz, és minden egyes kis nyúlványán volt egy tűszúrásnyi fehér pötty, az volt a tapadókorong. A bogár egy hosszú, puha, barna csápot húzott csepp alakú hátsó fele mögött, otthagyva nedves, sötétbarna váladékú lenyomatát, ahogy mászott – úgy látszott, be akar jönni.
A Poéta letesztelte a szegélyt két ablaküveg között, végigfuttatva rajtuk az ujját.
- Ez rendben van. Le van zárva, nem tud bejönni.
- Minden újabb változat rosszabb, mint az elődje – panaszolta Mr Shaw. – Egyre csak rondábbak lesznek. Régebben azért még mindig bogaraknak látszottak.
- A gének összeolvadása – nézte az üveget a Poéta. – Minél több az összeolvadás, annál bizarrabb a külső, és erősebb a fertőzőképesség. Ismerek egy tudóst, aki azt mondta, hogy az elmúlt száz évben egyetlen emberi kutatás sem tudta megmagyarázni a fertőzés alapját.
- Hah – horkant fel Mr Shaw. Kiszakadt a száján egy értelmetlen hang, de aztán a szoba sarkába húzódott, olyan távol az ablaktól, ahogy csak tudott. – Be tudnád húzni a függönyöket?
- Szeretném a várost nézni még egy kicsit. – Beszéd közbe a Poéta leeresztette a függöny egyik szárnyát, sötétségbe burkolva a szobát. A félhomályban furcsa gyász látszott a profilján. – Ennek a városnak… nem sok ideje maradt már.
An Zhe kipillantott. Kora reggel volt, és a homályos égbolt alatt a szürke város kifelé nyúlt, felét belepte a vékony, fehér köd. A nap felkelt, és a pára felszáradt, felfedve néhány kolosszális mechanikus szerkezetet a látóterének maximális tartományában, melyek felfelé tornyosultak, felhasítva az eget. Az embereknek mindig volt egy csomó furcsa készüléke, melyek a bázis biztonságát garantálták, de néha volt idő, mint most is, amikor erre képtelenek voltak.
A Poéta felé fordult.
- Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon aggódik.
An Zhe beharapta a száját, nem tudva, mit mondjon. A Poéta leeresztette a másik függönyszárnyat is, és rámosolygott.
- Az volnék? – kérdezett vissza An Zhe.
- Túl csendes vagy, mintha nem is érdekelne, mindegy, mi történik következőnek – mondta a Poéta. – A mi generációnkban csak egy pár hozzád hasonló karakterű ember létezik.
- Lehet – préselt ki egy mosolyt An Zhe. Lehetetlenség volt, hogy ne legyen legalább egy hangyányi különbség a gombák és emberek közt. Hogy megkísérelje magát emberszerűbbnek láttatni, hozzátette. – Akkor mit kellene csinálnunk?
- Imádkozni – felelt alig három másodperces gondolkodás után a Poéta. – Imádkozni, hogy az ultrahangos hangszórók nem mentek tönkre teljesen. Vagy imádkozni, hogy ez csak egy raj agyatlan bogár, ami szimplán ösztönből él. Azután imádkozni, hogy az ablakunk üvege elég szilárd, hogy ne törjön be könnyen.
Ahogy befejezte a beszédet, az ablaknak zúgó dolgok zaja hallatszott, akár egy szélroham. Számtalan, az üvegnek csapódó bogár hangja volt ez. Mr Shaw vetett egy sötét pillantást a Poétára.
A Poéta is megzavarodott. Felemelte a függöny egyik szárnyát, de aztán gyorsan vissza is eresztette.
- Ne nézzetek oda, emberek.
- Már láttam – morogta Mr Shaw. – A bogárrajok megjöttek. – A következő pillanatban azonban az arca váratlanul megváltozott. – Gyorsan! Keressétek a szellőzőket!
A Poéta hirtelen elpillantott a szoba egyik sarkába.
- Ott van!
Egyenesen az An Zhe feje feletti irányba néztek. Egy lyuk volt, ami kifelé vezetett, és drótháló védte, de mivel nem volt felújítva már régóta, megrozsdásodott, és egy nyílás tátongott rajta. Ezt látva a Poéta letépte az ingujjának a felét, és An Zhe-nek adta.
- Tömd be!
A szellőző nem volt kicsi. An Zhe elvette az anyagot, majd a jobb kezével gombócba gyűrte, és benyomta a lukba.
- Nem elég.
A Poéta letépett még egy darabot. An Zhe fél kézzel tartotta az első darabot a nyílásban, a másikkal pedig elvette a másikat.
Egy hirtelen szúró fájdalmat érzett a jobb keze mutatóujjának hegyén.
An Zhe megtorpant, majd nyugodtan betömte a második rongydarabot is, határozottan lezárva a szellőzőnyílást, mielőtt visszaült volna az ágyra. Ahogy Mr Shaw és a Poéta átnézték a szoba többi részét egyéb lukak után kutatva, felemelte a mutatóujját a szeméhez.
Egy tűhegynyi kis piros pötty volt.
A bőre felülete megváltozott kissé, hófehér hifákká vált. Kihasználva, hogy a másik kettő éppen elfordult tőle, egy erőteljes rántással szakította le azokat a hifákat. Újabb hifák nyúltak ki a törés helyéről, és megint emberi ujjat formáltak, egy sérülésmenteset. An Zhe nem tudta, hogy volt-e bármi haszna ezt tenni, nem is látott semmi problémát a leszakított hifákkal, de nem nagyon volt más választása.
- Nincs több lyuk – fordult vissza a Poéta nemsokára.
-… Hm – válaszolt An Zhe.
Azonban a rovarok ablaküvegbe csapódásának hangja egyre gyorsabban és erősebben érkezett, és az ablak zörgött, mintha azon lett volna, hogy szétrobbanjon. Az adás a folyosóról folytatta az instrukciók kiosztását, de nem voltak többek, mint néhány nonszensz „kérjük, zárják be az ajtókat és ablakokat, és ne pánikoljanak”.
A Poéta enyhén sápadt arccal ült le.
- Most már Isten kezében vagyunk, azt hiszem.
- Azonnal kussolj el! – Mr Shaw tekintete igen zord volt. Azután, ahogy ráordított a Poétára, An Zhe-re nézett jelentőségteljesen. An Zhe nem értette, miért.
- Mi az?
- Gyorsan – sürgette Mr Shaw. – Hívd az uradat.
An Zhe szóhoz sem jutott.
*
1-es Kerület, Elosztó Központ.
A hatalmas, fekete ultrahangos hangszóró félig elrejtve derengett a szürke ég alatt, a korong alakú teste jóvoltából úgy nézett ki, mintha valami hatalmas virág nyílt volna a városban.
*
Ahogy az autó végigszáguldott az úton, az épületek folyamatosan elhúzódtak, és elöl, a hangszóró árnyéka gyorsan növekedett.
- Ha az Elosztó Központ elesett – vágott közbe Lu Feng. -… működhet még normálisan a többi hangszóró?
- Lehet, hogy leállnak – felelte a kutató, egy pillanatra hallgatásba merülve. – A hangszórók működése rendkívül komplikált. Hogy biztosítsuk, hogy az egész Külváros területét tökéletesen befedik az ultrahang hullámok, az összes hangszóró intenzitása és a hullámsávjaik egységesen, távolról irányítottak az Elosztó Központból. Ha a vészhelyzeti eljárások nem voltak azonnal életbe léptetve, amint a Központ elesett, annak, attól tartok, nagyon komoly következményei lesznek. Azonban, az csak a legrosszabb végkimenetel, és a valószínűsége, hogy megtörténik, elég alacsony – mondta. – Az 1-es Hangszóró az Elosztó Központban a legnagyobb hangszóró az egész Külvárosban. Mivel az ereje olyan nagy, kedvezőtlen hatása van az emberi testre, ezért van az, hogy az 1-es Kerületben nincsenek állandó lakók, és nincs túl sok dolgozó vagy állomásozó csapatok az Elosztó Központ közelében. Munkaerőhiány esetén a kommunikáció átmeneti megszakadása más okok miatt is előfordulhat, nem feltétlenül…
A hangját mintha elvágták volna, ahogy keresztülnézett a kocsi szélvédőjén, egyenesen az előttük lévő ultrahangos hangszóróra.
Több mint száz éve, a Béke Korának hajnalán, mikor még virágok és levelek növekedtek, a kertészek rovarirtó sprayt fújtak a növényekre, hogy megvédjék őket a rovarok harapásaitól. És jelen pillanatban az ultrahangos hangszórót – ezt a hatalmas, fekete virágot – belepte a szürke, fekete és sárga nyúlványok hada. Hatalmas giliszták másztak rajta mindenütt.
Nem, nem csak giliszták.
A zihálása élessé vált, hirtelenjében dadogott.
- Ne… - mondta. – Ezredes, látja ezt?
Lu Feng körberántotta a kormányt. A kocsi hajmeresztően éles kanyart vett a szűk úton, és abba az irányba vezetett, amerről jöttek. A mögöttük haladó páncélautók először mérgesen villogtatták a reflektoraikat, de aztán azok is mind tettek egy éles U-kanyart…
Az út végén a bogarak fekete raja felrobbant, mint a tűzijáték, befedve az eget, ahogy felszálltak, majd úgy estek vissza, mint valami hirtelen megeredt eső. Az ízeltlábúak kitinvázzal borított testei az üvegnek zuhantak, és az egész olyan volt, mintha a kocsi eltévedt golyók zárporában szlalomozna előre.
A kocsiban a távközlő hangereje maximálisra volt állítva, és a kezelő hevesen remegő hangja hallatszott belőle.
- Ezredes, vészhelyzeti hívás a 2-es Kerületből. Teljes erejű bogárraj kitörés. Erősítést kérvényeznek! Vészhelyzeti hívás a 3-as Kerületből. Nagyszámú rovarszörnyeket fedeztek fel az evakuációs eljárás közben. Erősítést kérvényeznek. Vészhelyzeti hívás a Városvédelmi Hivataltól… Vészhelyzeti hívás a Városi Ügyek egyik irodájától… Vészhelyzeti hívás a 8-as Kerület…
- Csatlakoztass a 8-as Kerülethez – mondta gyorsan Lu Feng. – Be tudja fogadni biztonsággal a föld alatti menedék az egész város vészhelyzeti evakuáltjait?
- Lu ezredes! – A másik oldalon lévő személy még gyorsabban beszélt. – Apró repülő szúnyogok kerültek be a szellőztetőrendszeren keresztül, és több mint tíz fertőzöttünk lett. Kérvényezem az Eljáró Bíróság asszisztációját!
Három másodperc hosszú csend.
- Öljétek meg a fertőzötteket – mondta Lu Feng. – Mindenki más fogadja a menekülteket, és várjátok az erősítést.
A kommunikációs csatorna megszakadt.
- Ezredes – csendült fel egy vékony hang következőnek. – Az Eljáró Bíróság összegyűlt, és jelenleg nincsenek veszteségeink.
- Biztosítsatok erősítést minden körzetnek. Elsőbbségben a 8-as Kerület legyen.
- Igenis, uram!
A hívás ismét véget ért.
- Ezredes – szólalt meg erőltetett higgadtsággal a kocsiban a kutató. – Mi visszatérünk a Fővárosba.
- A Fővárosba? – Lu Feng hangsúlya lapos volt.
- A Fővárosnak független védelme és saját elosztó rendszere van, ezért tudja biztosítani az abszolút védelmet.
A kocsi fokozatosan lelassult. Volt egy elágazás nem messze előttük. Lu Feng megszólalt.
- Mi a helyzet a Külvárossal?
- A teljes Külváros ki van téve a fertőzésnek. A rovarszörnyek bárhol át tudnak törni az előnyös testméreteikkel, ezért a veszélyességi fokozat a rovarrajoknál magasabb, mint mikor a Dél-kelet Bázis elesett a patkányrajokkal szemben. – A nyugodtság fokozatosan visszatért a kutató hangjába. – Talán te vagy az Arbiter, de ilyen körülmények mellett, nem menthetsz meg mindenkit.
A bőséges indoklás hatására a kutató visszanyerte az eszét és az összeszedettségét, és még mosolygott is, ahogy folytatta.
- Értelmetlen bárhová is menni most már. Nincs mód rá, hogy a veszteségeket csökkentsük. Tudod, hogy amit mondok, igaz. Nem tudsz megvédeni mást, de minket biztonságban tarthatsz.
Egy hang jött ismét a távközlőből. Mivel korábban a szituáció kritikus volt, Lu Feng vészhelyzeti módba állította, és a távközlő azonnal fogadta a hívásokat, három másodperces várakozással. De ami most szólt a távközlőből, nem a kezelő hangja volt.
- Ezredes – beszélt egy tiszta hang, lassabban, mint amihez Lu Feng hozzá volt szokva, és egy lágy könnyedséggel a szavaiban. – A dolgai még mindig nálam vannak.
- Hol vagy? – kérdezte Lu Feng.
- A Városvédelmi Hivatal mellett – mondta An Zhe. -… Egy csomó bogár csapódik az ablakoknak…
Volt egy kis remegés a szavai végén, mintha félne.
Lu Feng félig körbetekerte a kormányt, és ráhajtott az úgy egyik elágazására. A kutató az elhagyott útszakaszra nézett kiguvadó szemekkel, a teste mintha azon lett volna, hogy felpattanjon az ülésről, de a biztonsági öv a helyén tartotta. Kifakadt.
- TE…
Úgy látszott, Lu Feng meg se hallotta. Ő csak a távközlőnek válaszolt.
- Ott várj.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése